Jon McGregor: A 13-as tározó. Magvető Kiadó, Budapest, 2022
Jon McGregor regényének kerettörténetét egy tizenhárom éves lány eltűnése képezi. A gyakran Beckynek vagy csak Bexnek emlegetett Rebecca Show-nak nyoma veszik a történet helyszínét szolgáltató észak-angliai faluból. Nem tudni pontosan, hogy mi történt vele. A víztározókkal, barlangokkal, szurdokokkal körbeékelt falu kitűnő terepe lehet egy véletlenszerű balesetnek, de arról is folyik a találgatás, hogy a lány akár gyilkosság áldozata is lehetett.
A 13-as tározó első fejezetében, mint ahogyan az a fentiekből is látszik, minden adott egy izgalmas krimihez, viszont a cselekmény bűnügyi száláról gyakorlatilag nem tudunk meg sokkal többet akkor sem, amikor a regény utolsó lapjaihoz érünk. A könyv fülszövege nyilvánvalóvá teszi, hogy tulajdonképpen nem Rebecca eltűnéséről fog szólni McGregor regénye, hanem azokról a falusi emberekről, akiknek együtt kell élniük azzal a tudattal, hogy egy tizenhárom éves lánynak nyoma veszett, s ezt a terhet cipelve kell mindannyiuknak megbirkózniuk a hétköznapokkal. Az olvasó mégis keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy a lány eltűnésének felderítése bár folyamatos, a regény cselekményének csak egy mellékszálát képezi, ami bár időről időre felsejlik a későbbiekben is, mégsem a nyomozás képezi a szövegszervezés elvét.
Nagyon hamar kiderül, hogy az időnek kulcsszerepe van a szöveg szerkezetét illetően, ugyanis az elbeszélő által bemutatott mindennapok hosszú időt, egészen pontosan tizenhárom évet fognak közre. Később tudatosodik bennünk, hogy a tizenhármas számnak különös jelentőséget tulajdonít a szerző. Nemcsak a regény címébe emeli be az éppen a 13-as számmal megjelölt víztározót, s nemcsak az eltűnt lány életkora tizenhárom év, hanem maga a regény is tizenhárom fejezetből áll, s mindegyik fejezet további tizenhárom rövid (egy oldalnál csak valamivel hosszabb) egységből áll össze. Időbelileg az egyes fejezetek egy-egy évet fognak át. A fejezetenkénti tizenhárom egység tizenkét hónap eseményeibe nyújt betekintést, továbbá mindegyik fejezetben van egy tizenharmadik egység is, amelyben elsősorban Rebecca Show-ra, a hozzá köthető nyomozásra, a falusiak ezzel kapcsolatos elképzeléseire, az idő múlásával pedig a lányra történő visszaemlékezésekre helyeződik az elbeszélő figyelme. Levonható a következtetés, hogy mire McGregor regényének a végére érünk, az eltűnt lánynak már huszonhat évesnek kellene lennie, s bár mindenki mindvégig a tizenhárom éves Beckyként vagy Bexként emlegeti őt, az idő nyilvánvalóan mind a falun, mind az ott élőkön érzékelteti hatását.
A regény hangulata a lány eltűnése szempontjából vizsgálva nyomasztó, ugyanis igen nehéz úgy élni egy faluban, hogy éveken át nem derül fény az eltűnésének a körülményeire. Bár fokozatosan tudomást szerzünk egykori titkos kapcsolatokról, találkozásokról, amelyek akár összefüggésbe is lennének hozhatók Becky eltűnésével, de mindezek a rendőrség számára is csak nagyon lassan, évek múltán lesznek ismeretesek, amikor már a birtokukba jutott információknak az eltűnés felderítése szempontjából nincs jelentőségük. A bizonytalanságból fakadó emberi kíváncsiság pedig mindvégig ott lappang a történetben. „Látták a bükkösben, ahol fára mászott. Látták a vasútállomáson. Látták az út szélén. Keresték, mindenütt. Lehet, hogy megbeszélte, hogy találkozik valakivel, aki biztonságban elviszi valahová. Lehet, hogy leesett egy lyukba. Lehet, hogy a szülei bántották valami rettentő félreértésből. Lehet, hogy elment, mert úgy döntött, vagy mert nem volt más választása. Az emberek még mindig tudni akarták.” (224. old.)
A 13-as tározó nem Rebecca Show-ról, de nem is a családjáról, hanem arról az észak-angliai faluról és annak lakóiról szól, akik közösséget alkotnak, s bár az apró közösségekben mindenki azt feltételezi, hogy tud a másikról mindent, ez koránt sincs így. A regényidő tizenhárom éve alatt természetesen zajlanak az események: emberek érkeznek a közösségbe, emberek távoznak a faluból, de szó van szerelmekről, szenvedésről, bűnről és halálról is. Éppen annyi minden történik a közösséggel tizenhárom év alatt, mint amennyi a valóságban is megtörténhet, ilyen szempontból a megjelenített idő alatt lejátszódó események mindvégig a realitás terepén mozognak. Az ehhez hasonló szerkezetű regények természetes velejárója a nagy terjedelem, viszont McGregor szövegére ez nem vonatkozik, ugyanis a regény terjedelme nem éri el a háromszáz oldalt. Tehát nem egy túlírt szöveget tartunk a kezünkben, mégis lassan haladunk vele, éppen azért, mert csak a legfontosabbakat adja közre a narráció, nincsenek terjedelmes elmélkedések. Bár számos, gyakran jelentéktelennek tűnő apró részletből áll össze a szövegtest, de éppen ezzel a módszerrel éri el a szerző a célját: az emberi élet sok-sok apróságból áll össze, a sok-sok egyedi emberi életből pedig leképződik egy falu tizenhárom évet átfogó története, amelyre mindvégig árnyékként rávetül Rebecca Show felderítetlen eltűnése. A regénynek gyakorlatilag nincs főszereplője, egészen pontosan magát a Skócia közelében elterülő falut jelölhetnénk ki annak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a regényben semmi fontos nem történik, mégis minden fontos, mert a közösséget nem elsősorban a nagy dolgok fémjelzik, hanem a sok apró esemény, amely kapcsolatából ölt testet az egész.
McGregort dicséri, hogy nemcsak az emberi élettel kapcsolatos eseményeket mutatja be olvasójának, hanem igen részletesen, hónapról hónapra, évszakról évszakra haladva kirajzolódik előttünk a vidéki Anglia növény- és állatvilága a maga különlegességével, szépségével és félelmetességével együtt. Lépten-nyomon juhokról, szarvasmarhákról, galambokról, rókákról, borzokról, a sokszínű rovarvilágról olvashatunk. A növények közül pedig a hanga leírása a legdominánsabb. Az olvasott befogadónak minderről pedig Emily Brontë Üvöltő szelek című regényének tájábrázolása jut eszébe. Néha úgy érezzük, hogy bár csak egy-egy röpke pillanatra, de mintha éppen a Brontë nővérek által oly hűségesen megörökített tájat barangolnánk be újra, kétszáz évvel később.
Jon McGregor A 13-as tározó című regénye különleges olvasmány. Bár valamelyest becsapva érezzük magunkat, amiért nem sikerül felderíteni Rebecca Show eltűnését, s szinte mindvégig olyan érzésünk van, hogy sehova sem tart a történet, mégis ettől lesz nagyszerű ez a szöveg. Az elbeszélés éppen olyan lassú mederben hömpölyög, mint amilyen lassan bontakozik ki, majd tűnik el egy-egy emberi élet. A narráció sajátosságaiból adódik, hogy nem érezhetjük úgy, hogy lenne megfelelő pillanat arra, hogy az elbeszélő pontot tegyen szövegének a végére. A narrátor éppen ezért tulajdonít ilyen nagy jelentőséget a tizenhármas számnak, mert a felütésben, a szöveg kibontakozása során és annak lezárásakor is fogódzóként szolgál. Ezt a történetet még több száz oldalon át lehetett volna folytatni, mivel a közösségi életet, tereket bemutatni szándékozó szövegek lezárására természetükből adódóan sosem érkezik el a megfelelő pillanat (főleg, ha még a keretet jelentő eltűnési eset is felderítetlen marad). Az ilyen típusú narrációk éppen úgy lennének burjánoztathatók az idők végtelenségéig, mint ahogyan a hanga is burjánzik évszázadok óta a vidéki Angliában.