Bicskei Gabriella: Lordanya képpel. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2023
Hol húzódik a hármas határ alkotó, mű és befogadó között? Bicskei Gabriella regénye kapcsán ezt tartom a legfontosabb (elméleti) kérdésnek, amely az olvasatomban felülírja a Lordanya összes többi szálát, vagyis a művészettörténetit, a család(történet)it, az egzisztencialista elmélkedőt, a lélektanit, a szerelmit, valamint a detektív-szálat. Nem mintha a könyv nem egy finom érzékkel és végletekig egybemosott szövegáradat lenne, amelyben mindezen vonulat egyszerre és egymás mellett folyik el, majd keveredik össze, valahogy úgy, ahogyan egy festő keveri színeit a palettán és vásznán, talán épp a múlt századelőn, esetleg napjainkban, mint a kötetet illusztráló Sagmeister Peity Laura.
Mi teszi egységessé, mi tartja cikcakkos, bozótos, fantáziadús partú, mindazonáltal határozott irányú mederben ezt a – formailag, mintegy kontrasztként, rendkívül egyszerűen szerkesztett – szövegfolyamot, mi fogja össze a történetet, amely csak látszólag rendelkezik kezdettel (forrással) és véggel (torkolattal)? Merthogy nem a Tihanyi Lajos-festmény és annak másolatai, nem a család történetének alakulása, nem a szoros érzelmi kötelékben létező emberek belső és külső dinamikája, nem a szereplők lelki mélységeiben való elmerülés, de a fokozatosan felsejlő, patikamérlegen adagolt és végső soron lezáratlan detektívtörténet sem, arra jó esélyt látok – miközben mindegyik szerves része az egésznek, egyik nélkül sem képzelhető el a kör, amelynek a kezdete és a vége ugyanott van, pontosabban ugyanott nincs.
Az író tulajdonképpen pofonegyszerű feladat elé állítja az olvasóját, hiszen a textus középpontjában mégiscsak egy festmény és annak legendája áll. És ha máskor nem, a belívre helyezett kép nézegetése közben észbe kaphatunk, hogy egy – a legjobb értelemben vett – trükk „áldozatai” lettünk. Ez a trükk idővel aztán élvezeti többletértékkel bíró, felismerhető, ám nem szövegből kirántó művészi eszközzé válik. Legegyszerűbb fogódzóként a perspektívaváltásokat, a narratíva virtuóz fokalizációját, rugalmasságát jelölném meg, vagyis azt, hogy a nyelvi regiszterében egységes (itt vagyok kénytelen megemlíteni az egyedüli zavaró, helyenként feleslegesen obszcén erotikus leírásokat) szöveg mennyi nézőpontot mozgat meg, mennyi különböző szemszögből világítja és vizsgálja meg a tárgyat – még egyszerűbben: milyen sokáig kereste Tihanyi a legtökéletesebb helyet, ahonnan megfestheti a Margit hidat.
És milyen tárgy szerepel ennek a sokoldalú, a szó szoros értelmében vett irodalmi vizsgálódásnak a fókuszában? Nos, egy olyan jelenség, amit szükségszerűen nem lehet másképp vizsgálni. Mert ezáltal létezhet egyáltalán, ebből meríti létét és értelmét; az a metafizikai tartalom mozgatja a regényt, amit csak megközelíteni lehet végtelen számú módon, a legjobban talán a (teremtő) művészettel, esetleg a szó eredeti (sic!) értelmében vett abbéli hittel, hogy az érzékszervekkel befogadható jelenség (ember, táj stb.) mögött van valami megfoghatatlan, titokzatos, a személy mélyén ott az a mag, ami mindenkiben ugyanaz, mégis mindenkiben egyedi, a tájról is portrét készítünk annak fő, jellegzetes vonásait megragadva, mert van benne valami, ami bizonyos és sejtett felismerhetetlenségében felismerhető…
A szemlélődés középpontjában maga a szemléletmód, a történet ezerarcúsága és ezer-elmesélhetősége, a „festmények” (idézőjeles és anélküli) bebarangolása áll, épp, ahogyan a képen is ott bújócskáznak regényünk mai szereplői és fehér galléros, barokk kori spanyol társaik. Budapest emblematikus helyszínén, ahol a szent nőről elnevezett, kissé csálén kanyarodó híd összeköti a két partot, és a szigettel is találkozik, a kelet elmélyülése, a tudat és az elme (álom?) mindenhatósága összeér a nyugat érzékszervi ingereinek tobzódásával, ugyanakkor az Ezeregyéjszaka fülledt hangulatát idéző rózsakertek, ligetek a pesti oldal szigorúbb, letisztultabb formáival is harmóniát alkotnak – úgy konkrét értelemben a képen, mint analogikusan a köré írt irodalmi kísérletben.
Mindebből következik, hogy befogadóként akár teljes bizonytalanságba is eshetünk. Mert hiszen honnan is tudhatnánk, hogy amit olvastunk, azt nem egy hűvös, borongós, vadregényes skót felföldi táj (szigorúan férfinemű) többgyerekes lordanyája képzelte el, aki egész nap, de főleg munkaidőben olvas, aztán egy délutáni elbóbiskolása közben kissé megszaladt álombéli fantáziája, és kalandvágytól, melankolikus-romantikus hangulatától vezérelve Európa egy egészen másféle, porosabb, ugyanakkor fényesebb, vagyis otthonától radikálisan eltérő, újszerű környezetébe repítette magát? Könnyen lehet.
És ami elképzelhető, már van is. Persze paradox módon. A képzelet egyszerre eredeti, amennyiben megfogalmazódott gondolat, és másolat, amennyiben semmi sem lehet teljesen ugyanaz, mint a képzeletet előhívó rejtélyes, titokzatos tartalom, ami ott lapul az egymásba nyíló szobák végtelen sorának legvégén.