Vladislava Polit: Petőfi a szerbeknél – Петефи код Срба. Матица српска, VM4K, Szekeres László Alapítvány, Újvidék–Szabadka, 2023
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya. Németh Ferenc művelődéstörténészünk fedezte föl, s le is fordította (megjelenése után 111 évvel) szerb nyelvre az eredeti magyar nyelvű szöveget. S most párhuzamosan olvasható a szöveg mindkét nyelven.
A szerzőről tudni kell – olvashatjuk a fordító utószavában –, hogy Újvidéken született, ismert ügyvédi családban, itt végzett a leányiskolában, majd gimnáziumi tanulmányai után Budapesten 1911-ben diplomázott az ottani Filozófiai Fakultás idegen nyelvek és szlavisztikai tanszékén. Egy évre rá pedig ugyanott sikeresen megvédte doktori értekezését is a Petőfiről szóló, mintegy ötvenoldalas szakdolgozatával. Ma már tudjuk, hogy Vladislava Polit volt az első szerb nemzetiségű nő, aki Pesten doktori titulust szerzett.
A tanulmány előszavában Polit leszögezi, disszertációja azért született, hogy „néhány szóban előadjam, milyen jól értettük őt mi szerbek”. S valóban, a disszertáció számba veszi először is az addig ismert Petőfi-versek szerb fordításait. A némi pátosszal írt dolgozat vezérelve: „Mi szerbek pedig, a kik itt vele éltünk, nem csak értettük, hanem ő a mi érzelmeinknek is tolmácsa volt. Vele osztozkodunk érzelmeinkben, reánk is ő nagy hatással volt.” Majd bizonyítja, hogy elsősorban Jovan Jovanović Zmaj fordításai révén több Petőfi-vers mintegy a szerb folklórkincs elemévé is vált, hiszen a Falu végén kurta kocsma vagy A hold elégiája az egyik legnépszerűbb, tamburazenekar által is kísért szerb „népdal” lett. Kiváló fordításban közölte Zmaj az olyan népi eposzszerűvé vált költeményeket, mint például Az őrült, arról nem is szólva, hogy már 1860-ban fordításban közölte Petőfi János vitézét, amelyről a disszertáció szerzője megjegyzi: „…mégpedig oly klasszikusan, hogy mi szerbek egészen világosan látjuk ama bojtárunkat…” A Zmaj-műfordítások közül kiemeli többek közül még a Mi a szerelem, a Katonaélet, a Három fiú, A csárda romjai, A rab oroszlán, a Sári néni… címűeket. Megállapítva, miszerint Zmaj mintegy harminc Petőfi-fordításával ráérzett népeink azonos lelki és szellemi rezdüléseire. Zmaj mellett és után Petőfit még sokan fordították: Dimitrije Popović, Aleksandar Marić, dr. Milan Popović (Jakša fedőnév alatt), majd Đorđe Strajić, Jovan Živojinović, Ivan Ćirić, s közölték is átköltéseiket a Matica évkönyveiben ugyanúgy, mint az akkori folyóiratokban: a Delo, a Stražilovo, a Javor, a Brankovo kolo vagy a Ženskom svetu című antológiában.
S ezek után mintegy konklúzióként állapítja meg, hogy valójában Blagoje Brančić (1860–1915) volt az, aki megteremtette a Petőfi-kultuszt a szerbség körében, nemcsak azzal, hogy lefordította mintegy háromszáz versét, hanem azzal is, hogy „…fordításaiban rendszert is követett, azaz rajta volt, hogy minden műfajból adjon ízelítőt. Ő adta ki a fordításait külön könyvben, a Magyar virágos kertből című antológiában (megjelent 1906-ban) negyvenhárom költeményt közölt Petőfitől”. Blagoje Brančić a latin–görög és a magyar nyelv tanára az újvidéki szerb gimnáziumban. Költő és műfordító volt, aki Berzsenyit, Kisfaludyt, Aranyt, Vörösmartyt és Gyulait is fordított, a németek közül pedig legismertebbek Goethe-, Schiller- és Heine-fordításai.
A könyv kapcsán jegyezzük meg, hogy Németh Ferenc azonfelül, hogy híven lefordította ezt az archaikusabb magyar nyelven írt tanulmányt szerb nyelvre, komoly biobibliográfiai jegyzetanyagot is fűzött hozzá, hiszen a szerb olvasók között nemcsak a magyar, hanem immár az előforduló szerb nevek sem annyira ismertek, hogy ne kellene eligazító jegyzetet is fűzni hozzájuk. Mindez csak növeli a most megjelent kétnyelvű kiadvány irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségét.