M. Nyirő Mária: A varázsmag szövetsége. Manó Könyvek Kiadó, 2021
Ki gondolná, hogy különös dolgok bárkivel és bármikor megtörténhetnek? Illetőleg: ki gondolná, hogy különös dolgok nem történhetnek meg bárkivel és bármikor? M. Nyirő Mária A varázsmag szövetsége című meseregényének főhőse ez utóbbi kérdés hallatán bizonyára egyetértően bólogatott volna egészen addig a napig, amikor egy különös pillanatban megnyílt egy varázsajtó, és… Na de ne fussunk ennyire előre! Tekintsünk inkább szét a „bátorságképzőben”, azaz egy tízemeletes lakóház pincéjében, ahol a regény főszereplője, Füzesi Dóri – azaz Dodó – üldögélni szokott, hogy a sötét és koszos helyen szembenézzen a félelmeivel. Történetünk kezdetén is itt gubbaszt kedvenc doboza tetején, és hallgatja a neszeket. Azon töpreng, hogy a zajok pókoktól vagy bogaraktól származnak-e, vagy valami egészen mástól, ami félelmetesebb, mint a sötétség.
Dodó egy átlagos, negyedik osztályos kislány. Szürkének és unalmasnak tartja magát, s úgy véli, semmi izgalom nincs az életében. A bátorságképzős ücsörgések ellenére sem érez magában merészséget semmiféle kalandra, így roppantul meglepődik, amikor akarata ellenére különleges utazás részese lesz. A kaland azzal a zöld-fehér csíkos hulahoppkarikával kezdődik, ami ott hever a pince homályos sarkában, s Dóri maga sem tudja, miért, de kézbe veszi, nem sejtve, hogy titkos átjáró ajtajára lelt. Az ajtó pedig a varázsajtók nyitásának mágikus pillanatában – azaz éppen akkor és ott – feltárul, s a kislány, belépve (bepottyanva?) rajta, Varázsföldén találja magát, pontosabban Varázsfölde hóbortos varázslójának, Frigónak a hógömbjében. E kacifántos kezdet további kalandokat, próbatételeket és megannyi furcsaságot sejtet, amelyekben bővelkedik a történet, csak győzzük szusszal a kalandozást.
M. Nyirő Mária úgy alkotta meg első regényét, hogy merített hozzá a magyar mesekincsből, az ősi hitvilágunkból, a samanisztikus szimbólumrendszerünkből, a mitikus hagyományból, ötvözve mindezt kalandregények sodró lendületével és fantasztikus filmekre jellemző világalkotási technikával. Varázsfölde megteremtésével létrehozott egy párhuzamos univerzumot, amely mesés hely, tele meghökkentő figurákkal. Sárkányok, lidércek, manók, tündérek, grincsek, szörnyecskék, unikornisok, boszorkányok mellett itt él például Finc, a kavicsevő halmadár, azaz a röpködő vízitaxis, akinek hátán ülve kényelmesen beutazható egész Varázsfölde; aztán itt tanyázik Hork, a Horkolábok királya. Ő egy beszélő ház, aki elvándorolt házak felett uralkodik, és időnként úgy pillogtatja ablaktábláit, akár álmos kislányok a szempillájukat. Érdemes megemlíteni a beszédes nevű Bárányfelhőjuhászt is, aki hadonászó madárijesztőhöz hasonlít leginkább, és népmesei jótevőként varázslatos ajándékokkal segíti a hozzá fordulókat. A furcsa lények sorában kedvencem Macskusz Maximusz, a kódfeltörő mágus: „Az említett macska termetes jószág volt. Bár nem mindig lehetett olyan pufók, amilyen most volt, ugyanis kockás mellényén a gombok között nagy hullámokban feszült szét a szövet, mintha korábban kisebb testet kellett volna kiszolgálnia. Macskusz Maximusz egy fekete keretes szemüveget viselt. Hosszú, vörösesbarna szőrét jól láthatóan elfésülte a tekintete útjából. És meglepő módon hol két, hol négy lábon járt.” Ha ehhez a sajátos külsőhöz még hozzávesszük, hogy e duci macskamágus a beszéd és a miákolás érthető keverékén kommunikál, valamint olvas a gondolatokban, azonmód Bulgakov Mester és Margaritájának démoni fekete macskája, Behemót jut róla az eszünkbe, aki beszél, két lábon jár, és emberi alakot képes ölteni, ráadásul vonzódik a sakkhoz, a vodkához, a fegyverekhez és a szarkasztikus megjegyzésekhez. Maximusz Behemóthoz képest kevésbé démoni karakter, de az élcelődés tőle sem áll távol, és bizony a rendrakás sem az erőssége. Tanácsaival viszont segít a varázsföldiek közös ügyének előmozdításában.
S hogy mi ez a közös ügy, arról Mirától, a Mindenek vizében tükröződő felhők tündérétől ismerünk meg minden lényeges részletet, s nemcsak mi, kíváncsi olvasók, hanem Dóri is tőle tudja meg, voltaképpen miért épp rá esett a varázsföldiek választása, s miért tőle várják a segítséget világnagy bajukra. Történt ugyanis, hogy valaki ellopta Varázsföldéről a varázsföldekbe vetendő varázsmagkészletet, így a varázsföldiek nem tudnak sem varázsport, sem varázslét, sem varázsszódát, de még varázslevest sem főzni, ezek nélkül viszont elképzelhetetlen a helyiek élete. A varázsmag szövetsége, azaz Dodó és segítői arra vállalkoznak tehát, hogy előkerítik az elorzott magvakat, és részt vesznek Varázsfölde megmentésében. Ezzel a vállalással kezdődnek a nyomozós kalandok, amelyek földön, vízen, levegőben, a valódi és a párhuzamos világban egyaránt zajlanak, és a bátortalan Dóriból merész amazont faragnak. Az „amazon” hasonlat egy negyedikes lány esetében persze kissé túlzás, mindenesetre a próbatételek, amelyek Dodóra várnak, egy akciófilmsztárnak is becsületére válnának. Igaz, Dórit újdonsült barátok és varázstárgyak segítik, ráadásul mellette áll a délceg Kékszemű is, aki nemcsak megdobogtatja a kislány szívét, hanem bátorságot önt belé, így Dodó nekivág olyan akadályoknak, amelyekről korábban azt mondta volna, hogy teljesíthetetlenek. S hogy végül előkerülnek-e a varázsvetőmagvak, legyen a regény titka, az odáig vezető út azonban éppen olyan fontos, mint maga a cél, s ezt minden szereplőnek meg kell tapasztalnia.
M. Nyirő Mária kötete nemcsak kalandregényként, hanem „zöld könyvként” is olvasható, hiszen felhívja a figyelmet rá, milyen fontos a természethez, az állatokhoz és növényekhez való tiszteletteljes viszonyulás, valamint a bolygónk erőforrásainak megbecsülése (varázsmaghasonlat). E témákról el lehet (és kell is!) beszélgetni a gyerekekkel, rávezetve őket a környezettudatos magatartásra. A beszélgetésekhez ötletek meríthetők a könyvből konkrét kérdések, témafelvetések formájában, amelyek helyet kaptak minden fejezet végén. A kiadó ily módon nyújt segítséget a szülőknek és a pedagógusoknak, hogy a közös olvasást milyen beszélgetésekkel tudják még színesebbé, izgalmasabbá tenni, alaposabban körüljárni a felvetett témaköröket.
A kaland és a példamutatás mellett remek szórakozást nyújt e meseregény, melyben a szerző időnként humoros dialógusokkal oldja a kaland feszültségét: „milyen sok itt a bogár… tele a pincétek »mitévő legyekkel«” – ugratja a Kékszemű a tanácstalan Dórit; Frigó varázsló pedig ontja a frappáns ötleteket például a gondolkodást elősegítő varázscsokiról, vagy arról, hogyan lehetne szellemesen megleckéztetni főellenségüket, a varázsmagvak elrablóját. Ehhez a humoros légkörhöz illeszkednek hangulatukban Rippl Renáta illusztrációi, melyekkel kapcsolatban csak azt sajnálom, hogy a belső oldalakon lévők fekete-fehérek, hiszen a színpompás címlap láttán sejthető, hogy a többi rajz is színesben tükrözné legszemléletesebben az ábrázolt fantáziavilágot.