/Egy befejezés kezdete/ Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából. Mintha minden csak szerény háttér volna hozzá képest, hiszen az egyenesek egyszínűre festenek mindent, ami a körön kívül található, jelentette ki. Arról, hogy milyen is az egyszínűség, csak később esett szó, miután ennek a geometriai rendszernek már más vetületeit boncolgatták. Létezik tehát egy kör – szólalt meg most ő meggyötört hangon, mintha felmondaná a leckét –, és ami azt körülveszi: nem más, mint ezt a kört számtalan pontban érintő egyenesek hada, amelyek mindegyike a körön kívül létezik csupán, de együttesen teljesen kitöltik e tökéletes geometriai forma környezetét, amely sötétszürke és végtelen. Csak a végtelenül fáradt emberek vágynak ide – tette még hozzá, mert ő is nagyon fáradt volt, és úgy érezte, pont ide vágyik. Talán ebben tévednek a fáradtak, és tévedsz te is, amikor ezt mondod, mondta a Szenior, majd hozzátette: mert az, ami a körön belül van, tartalmazza mindazokat az ismereteket és információkat, amelyek mindig a legutóbbi emberöltőre vonatkozó időszak kizárólagos dokumentumai. De vigyázat, ez a körönbelüliség tömörít is. A Nagy Bummtól számított galaktikus idő megszűnik, viszont a rendelkezésünkre álló „generációs idő” ponttá zsugorodik: ezt jelenti számunkra a kör, merthogy a pontot mint olyat már régóta nem tudjuk értelmezni. Ilyen helyzetben a legtöbben feladják a harcot, nyugdíjba vonulnak, vagy elmegyógyintézetbe, eltartottakká válnak, és fogalmuk sincs többé, hol van a körnek és érintői szürke hátterének a határa. Ez a határtalanság pecsételi meg sorsukat.  ...

A falak szinte remegnek a hangos zenétől, amelytől csak egy ajtó választ el, a fülemben pedig tompa zúgás vette kezdetét. Olyan, mintha egy banda a koncert előtti hangosítását végezné, azzal a különbséggel, hogy itt már kb. két órája folyamatosan megy a „koncert”, és még messze van a vége. Egy maximum tízperces csoportos meditációra és megnyugvásra szöktem be a női mosdóba, ahol sosem vagy egyedül, és a tíz perc sosem tíz perc. Az egész hangulat más, mint a táncparketten vagy a bárpultnál, olyan, mint egy VIP-parti, csak lányokkal, akik önfeledten beszélgetnek, miközben megigazítják a hajukat, és újra felkenik a rúzst, amely az este alatt váltott csókoktól úgyis elkenődik majd, szóval semmi értelme, mégis mindenki végigjárja ezt az ördögi kört. Ha esetleg azért jöttél a mosdóba, hogy egy kis friss levegőt szívj, össze kell törnöm a szíved, mert ilyen legfeljebb csak a buli kezdete előtt volt. Itt szinte mérgezést lehet kapni a rengeteg különféle parfüm és dezodor keveredésétől, amit szerintem egy, a női mosdó ajtajára ragasztott táblával is jelezniük kellene, mondjuk: BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE – és ebben benne lenne minden.   A barátnőimet a tükör előtt hagyva berohantam az egyik szabad fülkébe, és gyorsan magamra zártam az ajtót. Miután elvégeztem a dolgom, és a nadrágomat igazgattam, megakadt a szemem a fülke ajtajának hányt-vetett sorsán. El sem hinné az ember, hogy mennyi történetet olvashat el a szórakozóhely WC-fülkéjének ajtaján. Van itt minden, megcsalásról árulkodó szabad kijelentésű mondatok, örök szerelmet ígérő nevek kis szívecskék közepébe karcolva, nagyon rossz faviccek, itt felejtett monogramok, egyszóval kifogyhatatlan emlékállítás ez, amely a női mosdóban raboskodik. A bulizó emberek agyszüleménye, egy olyan szabad biblia, amely mindenhol megtalálható, nem különleges, de a világon jó néhány szórakozóhely mosdójában teret nyert, jobban mondva teret tört magának. Én is épp ezeket olvasgatom, a szememet meresztve elképedve nézem a műveket, a megbukott szabadúszó...