A falak szinte remegnek a hangos zenétől, amelytől csak egy ajtó választ el, a fülemben pedig tompa zúgás vette kezdetét. Olyan, mintha egy banda a koncert előtti hangosítását végezné, azzal a különbséggel, hogy itt már kb. két órája folyamatosan megy a „koncert”, és még messze van a vége. Egy maximum tízperces csoportos meditációra és megnyugvásra szöktem be a női mosdóba, ahol sosem vagy egyedül, és a tíz perc sosem tíz perc. Az egész hangulat más, mint a táncparketten vagy a bárpultnál, olyan, mint egy VIP-parti, csak lányokkal, akik önfeledten beszélgetnek, miközben megigazítják a hajukat, és újra felkenik a rúzst, amely az este alatt váltott csókoktól úgyis elkenődik majd, szóval semmi értelme, mégis mindenki végigjárja ezt az ördögi kört. Ha esetleg azért jöttél a mosdóba, hogy egy kis friss levegőt szívj, össze kell törnöm a szíved, mert ilyen legfeljebb csak a buli kezdete előtt volt. Itt szinte mérgezést lehet kapni a rengeteg különféle parfüm és dezodor keveredésétől, amit szerintem egy, a női mosdó ajtajára ragasztott táblával is jelezniük kellene, mondjuk: BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE – és ebben benne lenne minden.
A barátnőimet a tükör előtt hagyva berohantam az egyik szabad fülkébe, és gyorsan magamra zártam az ajtót. Miután elvégeztem a dolgom, és a nadrágomat igazgattam, megakadt a szemem a fülke ajtajának hányt-vetett sorsán. El sem hinné az ember, hogy mennyi történetet olvashat el a szórakozóhely WC-fülkéjének ajtaján. Van itt minden, megcsalásról árulkodó szabad kijelentésű mondatok, örök szerelmet ígérő nevek kis szívecskék közepébe karcolva, nagyon rossz faviccek, itt felejtett monogramok, egyszóval kifogyhatatlan emlékállítás ez, amely a női mosdóban raboskodik. A bulizó emberek agyszüleménye, egy olyan szabad biblia, amely mindenhol megtalálható, nem különleges, de a világon jó néhány szórakozóhely mosdójában teret nyert, jobban mondva teret tört magának. Én is épp ezeket olvasgatom, a szememet meresztve elképedve nézem a műveket, a megbukott szabadúszó firkász művészek utolsó nagy alkotásait, amelyek már egybefolynak a matricákkal és a csúnya szavakból álló kerítéssel. Már nem először látok összefirkált WC-ajtót, de most mégis máshogy tekintek ezekre a firkákra. Mondanom sem kell, hogy hirtelen kiment a fejemből a tízperces jelenléti szabály szigorú, de kevesek által betartott törvénye, röviden az időérzékem jócskán lelassult, ennyi volt, elvesztem. Lehajtottam a WC tetejét, rádobtam a kabátomat, és leültem olvasni az igét. Úgy éreztem magam, mintha egy 2000-es évekbeli film szereplője lennék, már csak a kamerák hiányoztak, meg az ízléstelen göncök, a haj és a smink, de ezenkívül minden olyan érzést keltett. Egyszerre megelevenedtek a történetek, amelyek több száz szálon futottak, és egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Kíváncsivá tett, hogy mi történhetett a két szerelmessel, akik még 2006-ban idemázolták a nevüket. Együtt vannak még? Mi lehet Janival, aki a legnagyobb barom és a szívek meghódítója is egyben? Vajon milyen karriert futott be 2001 óta? És ki költött egy olyan verset, amelytől a szemem is könnybe lábadt? Ki törte össze a szívét Biankának, és mivel érdemelte ki Léna azt, hogy a prostikkal hasonlítja össze egy ismeretlen szerző? Ki rajzolta le SpongyaBobot, és miért van a fiatal Johnny Depp a WC-ajtó jobb sarkában? Az olvasgatás közben ráeszméltem, hogy a táskámban van egy fekete filctoll, isten tudja, hogy miért, nő vagyok, és egy női táskában minden van. De tényleg minden. Kutatni kezdtem, első körben meg sem találtam, pánikba estem, de végül sikerrel jártam, persze hogy a filctoll a táska legmélyén pihent. Az ajtóra meredtem, egy percre előtört belőlem az öregasszony-szindróma, aki a gondolati terrorjával megállította a kezem, és bűnösnek könyvelt el a nagykönyvben, de nem tántorított el az eredeti tervtől. Kerestem egy üres helyet, majd hozzákezdtem a mázoláshoz. Nem mondom el, hogy mit írtam, vagy azt, hogy miért, maradjon csak titok. Egy olyan titok, amelyet megosztok, de ettől mégsem ismernek majd. Egy olyan gondolat, amely elveszni látszik a sok irkafirka között, de érték, olyan valami, egy kis butaság, amely hozzátesz ehhez az alkotáshoz engem is. A részévé váltam, és érzem, hogy habár parányi jelentősége sincs talán, mégis itt van. Mostantól már én is azoknak a vandalizmust elkövető lányoknak a csoportjához tartozom, akik a buli közben itt öntötték ki a szívüket. Akik rajzoltak, költöttek, szitkozódtak, és valamilyen szinten emléket alkottak. És milyen jó érzés! Mert aki elolvassa ezeket, nem tud rólunk semmit, és valamit mégis. Fogadni mernék, hogy a takarítónő neve is itt van valahol a dátumok, nevek és random telefonszámok között. Mert itt mind együttérzőek lehetünk, vagy ellenszenvesek, mert áthúzhatod az exed nevét, ha visszatérsz ide, és leírhatod, hogy amúgy utálod a barátnőd pasiját, megsirathatod a nagyon szar estédet, vagy kitombolhatod a dühödet, felragaszthatod Chris Hemsworth arcképét, vagy akiét csak szeretnéd, itt biztonságban van. Mondjuk elég ironikus, hogy egy budiban találnak otthonra ezek a dolgok, míg a suliban vagy otthon levakartatják velünk ezt a sok „rongálást”, addig itt megőrzik. Talán azért is, mert itt a rajzok, mázolmányok, firkák, nevezzük akárhogy, figyelnek és meghallgatnak, és nemcsak engem vagy a szomszéd lányt, hanem bárkit. Az ajtón túli kopogás, jobban mondva dörömbölés halálra rémít:
– Hé, mi van már, beleestél a WC-be? Gyere már, rád várunk!
Ráeszméltem, hogy valószínűleg jóval több ideje lehetek bent, mint amennyit kellene, na ugye, az a rohadt jó kis tízperces szabály. A táskámba dobtam a filctollat, felkaptam a kabátom, utoljára ránéztem a színes WC-fülke ajtajára, majd kizártam az ajtót, és elindultam kezet mosni.