A váróterem nyirkos levegőjében a mellettem ülő nő hajából érzem az áradó cigarettafüstöt. Undorodnom kellene tőle, de már-már hiányozott ez az illat. Három éve nem gyújtottam rá, és lassan másfél éve mindig elmentem onnan, ahol cigarettáztak. Nézem a göndör haját, és nagyokat lélegzem, hogy minél többet kapjak a nikotinból. Szólítják a cigifüstszagú nőt, ekkor magam maradok a váróban. Mit is akarok én itt már megint? Már semmi sem maradt a hároméves tervből. Egyszer csak a bokám megrezzen, kinyílik az ajtó. Alig hallok néhány szót, ami elhangzik, talán telefonál a hölgy. Odanézek, igen, telefonál. Valami olyasmit mond, hogy rendben, akkor várlak, nem gond, ha késel, én már itt vagyok, majd hívj. Leül mellém. Egymásra nézünk, meg sem szólalunk. Ott ülünk kellemetlenül a váróteremben. Kerüljük a szemkontaktust, de látom, hogy méreget, én is méregetem őt. Biztos ő is látja. Miért jöhetett, ki ő…? Jól szituáltnak tűnik. Drága garbója van, de a nadrágja csak egy sötétkék farmer, a cipője bőr. A fején hajpánt van, egyenesen ül. Egy apró nyaklánc van a nyakában, gyűrű az ujján nincs. Ahogy nekem sincs. De vele legalább telefonon tartják a kapcsolatot, vagy csak ő próbálja. Velem még ott sem, meg én sem próbálom. Most már. Nekidőlök a falnak, felemelem a fejem, a plafon felé nézek. Semmire sem gondolok, vagy egyszerre mindenre, fáradt vagyok, kimerült, nem akarok gondolkodni, nem akarok itt lenni, valójában nem akarok sehol sem lenni.
– Első alkalom? – szólal meg a nő.
– Harmadik – felelem. Halk sóhaj, csend. – Önnek?
– Már sokadik.
Hallgatunk. Feláll, az ajtóhoz megy. Ülök, és figyelem, mint egy robot, üveges szemmel nézem, hogy mit csinál. Fáj a lábam, a hátam, fáj az ülés és az állás. Kifelé nézek a testemből, nem akarok foglalkozni vele. Talán legszívesebben csak lekuporodnék ide a padlóra, a fehér falnak fordulnék, és nem vennék tudomást senkiről. De nem teszem. Visszadőlök a falnak. A nő is visszaül. Nézegeti a telefonját, de nem keresik, ahogy engem sem keresnek, de én már nem is nézem. Elővesz egy átlátszó palackot, tea van benne, kinyitja és belekortyol. Rám néz.
– Utálom az ízét, de hátha segít. – Bólintok, ismerem.
Felállok, kinézek az ablakon, habár én most nem várok senkit. De azért jó úgy tenni, mintha jönne valaki. Megint megszólal a nő:
– Dugó vagy munka? – erre felemelem a fejem, nem nézek rá.
– Talán mindkettő – válaszolom, teljesen nyugodt hangon.
Keserű mosoly ül az arcára, de azt érzem, ez a nő jobban megért, mint hosszú idő óta bármelyik legközelebbi ismerősöm. Leülök én is, előveszem a kulacsom, felemelem, jelezvén, hogy hasonló a tartalma, mint az övének. Mosolyog. Kijön egy fehér ruhás nővér a másik szobából. Köszön a nőnek.
– Kedves Kitti, egyedül? – kérdezi meglepetten.
– Most igen – kicsit gondolkodik, de nem fejezi be a mondatot.
A nővér nem mond semmit, majd rám néz, és megszólal:
– Nyugodtan menjen be a másik öltözőbe és majd onnan a doktornőhöz, ha szólítja. Ha jönne valaki… megvárhatja…
– Nem fog – mondom halkan a szavába vágva.
Megfordulok, és az öltöző ajtaja felé veszem az irányt. Ekkor nyílik az ajtó, és látom kijönni a göndör hajú cigarettafüstös lányt. Könnyes az arca, nem szólal meg, halkan mormol valamit, és felveszi a kabátját menet közben. Figyelem, ismerősek a mozdulatai, a tempója… Valamiért gyorsabban kezd verni a szívem. Közben leejtem a dossziémat a véreredményemmel. A másik nő segít összeszedni, majd kijön az orvos, és közlik, hogy a spermiumokkal nincs minden rendben, ma nem ültethetik be őket, majd a következő hónapban. Ekkor kész, elpattan bennem valami, zokogni kezdek, nem érdekel, hogy mennyien látnak vagy hallanak, hömpölyögnek a könnyek az arcomon. Nem tudok megállni, nem értem, nem értem ezt az egészet. A nővér még egy papírt a kezembe nyom.
– Anna, menjen haza, kérem, jövő hónapban meglesz… – majd sarkon fordul, és a doktornővel bemegy a rendelőbe.
Nem szólok semmit, folynak a könnyeim. El akarok menni innen, el akarok tűnni, sehol nem akarok lenni. A garbós nő utánam jön.
– Várjon, ez még lemaradt – mondja, és utánam hozza a borítékot, amelyik szintén leesett. Kinyílva látszik, hogy egy ultrahangos felvétel, de a kép üres. Felém nyújtja, egymáshoz ér a kezünk, összenézünk, és nem mondunk semmit.