Akárcsak egy aggódó szülő vagy unoka, aki már legalább negyedszer emeli fel a telefonkagylót, tárcsáz, kicseng, és senki nem veszi fel. Így érzem magam. Én pedig ilyenkor mindig rosszra gondolok. Egyedül él. Mi van, ha véletlen történt vele valami? A vérnyomásom fel, a szívem erősebben ver, és csak nyugtatom magam, hogy biztosan éppen az udvaron motoszkál, és azért nem hallja a csengést. Leteszem, és várok pár percet. Úgy érzem, mintha régóta várakoznék, pedig alig telt el pár perc. Megint semmi.
– Halló, Regina néni! Egész délelőtt próbálom elérni!
– Szervusz, Szépanyám! Tudod, ilyenkor mindig itt kint a konyhában vagyok, és ha becsukom ezt az ajtót, akkor nem hallom, amikor hívnak…
– Jól van, jól van. Na, hogy áll a szombat délelőttje? Mehetek-e megnézni?
– Hogyne, Szépanyám, gyere! Mire ideérsz, pont befűtök a kemencébe.
– Akkor szombaton. Minden jót!
– Minden jót, Szépanyám! Isten megáldja!
Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”
Kezdetét veszi az utazás. Reggelig ott ülhetnék. Mesél és mesél. Szebbnél szebb és szomorúbbnál szomorúbb történeteket. Van, amit már tízszer hallottam, de nem baj, hagyom, mondja. Meghallgatom. S közben nevetünk, olykor még sírunk is. Majd mindig elmondja, hogy ne haragudjak rá, hogy ő ennyire káromkodik. Csak somolygok ilyenkor. Szóba jön, hogy nehogy elfelejtsem majd meghívni a lakodalmamba. „Tudod, én nagyon szeretek nótázni meg mulatni.”
Előfordul, hogy épp a tetőt javítjuk. Létrára mászunk. Tudja fene, hogy lehet ilyen energikus.
Megszökött tizenhat éves korában, és mindig a következőt mondja, amikor erről beszélünk: „Hát úgy történt, hogy azt hittem, több legény nincs az én férjemen kívű.”
Azt is megbeszéljük, hogy mielőtt megszülte volna első gyermekét, még két nappal előtte a fal alját meszelte. Aztán olyanokról is beszélünk, amikor 1946-ban elvitték őt és az édesanyját Topolyára, tíz napot töltött egy pincében. Kilencéves volt. „Akit onnét éccaka kivittek, vagy nappal, az haza nem ment.”
Később beszélünk mi mindenről, hogy mi megy a tévében, hogy milyen badarságok vannak, hogy nincs is hova kapcsolni. Hogyan telik egy nap, mikor imádkozik, mikor főz. Kicsit panaszkodik, hogy fáj mindene, hogy nehéz behozni a fát. Ilyenkor mindig kicsit fennhangon kijelentem, hogy ott a telefonszámom, hívjon fel, és jövök segíteni. Csak mosolyog. „Neked is van dógod, lányom.” Megkérdezem, van-e, aki kivigye a temetőbe vagy éppen misére, amikor ünnep közeleg. Mindig viszek neki egy kis török kávét, lisztet, cukrot, tésztát, ami épp eszembe jut, és ő még mindig minden egyes alkalommal meghatódik. Aztán, ha éppen van valamilyen ünnep, elszaladok hozzá gyorsan egy tányér süteménnyel. Látom, hogy örül, hogy jólesik neki, és ez az én lelkemnek is jó.
Szombat délelőtt: az ablakon csak úgy szűrődik be a meleg napsütés, bár kinn kutya hideg van. Ő pedig csak mesél, beszél, én figyelek. A gyerekkoráról, a tanyasi életről, hogy tizenkét évesen már tizennyolc emberre főzött. Sok fájdalom érte (persze öröm is), de boldogan emlékezik vissza. Miközben hallgatom és olykor elmosolyodok vagy bólogatok, nézem a ráncait. Az öreg, koros kezét, ahogyan a pálinkás pohárért nyúl. Hogy amennyire idős, annyira fiatal.
Aztán megkérdezem: „Hanyadik életévét is tölti idén, Regina néni? – A nyolcvanhetet, Szépanyám.”
Egyszerre szomorú és boldog. S amikor kikísér, még legalább tíz percet a kapuban állunk, mert akkor is van mondanivalója, de nem baj, hagyom, hadd mondja! Megvárja, hogy elinduljak, és néha még utánam kiabál valamit.
Hogy köszön el tőlem? Ahogy mindig is: „Isten megáldja!” S hogy fog hiányozni ez, amikor már többet nem mondja? Nagyon.