Novella

Sinkovits Péter

A hajóút

 

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés módszertanából. Megkérdezték, hogyan áll a svéd nyelvvel. Mondta, németül meg olaszul anyanyelvi szinten beszél, őszig pedig elvégez egy svéd gyorstanfolyamot. Néhány óra múlva értesítették, hogy felvették, szeptember 17-én kell jelentkeznie a Stockholmi Könyvtári Szolgálat központi irodaházában, eligazítás végett. A hajókönyvtár másnap reggel indul.

  Ott talán történik végre valami, legalábbis remélem, mondta János, megszakad az eseménytelen esztendőknek kibírhatatlan sorozata. És újra láthatom a tengert, tizenvalahány év után. A szigeteket. Az volt azóta is a legszebb nyaralás: egy szigeten. Panzió, néhány ott üdülő család, futónövénnyel árnyékolt terasz étkezőként, aztán csak néhány lépcsőt megtenni lefelé, és átlépve a járdán, már ott is az ízléssel kiépített magánstrand. A sziget fővárosában zajlott az élet, egy közeli (csöndes, de előkelőbb) településen vakációzott a munkahelyi kolléga a feleségével. Egy nap áthívtuk őket. Idősebbek nálunk. Az örömteli találkozást, a békés idillt egyetlen dolog zavarta meg: lubickolás közben Sándor ajánlatot tett, versenyezzünk, ki ér el hamarabb az innenső sziklától a túlsóig. Azonnal tetemes előnyre tettem szert, a táv felénél feladta. Utólag is neheztelek magamra: miért nem hagytam győzni? Így csak a megszégyenítés, s ezen már nem lehetett segíteni. Szótlanná váltak, a beszélgetés elakadt, a közös ebéd után rövidesen távoztak is.

  De gyorsan túltettük magunkat rajta. Esténként mind többen voltak a szigetet körbefogó sétányon, a központban harmadik napja tartott a divatbemutató, az sok nézőt vonzott.

Vajdasági Előretolt Helyőrség
Szerző: Raffai Ingrid

 

 

Amikor befejeződött, az emberek tódultak elfoglalni a maradék helyeket a zajos vendéglőkben, a cukrászdák pezsgő teraszán. És mindenünnen szólt a zene.

  A tenger megunhatatlan. De így lesz ez Svédországban is? – aggódott János, aki bevallotta, ismét csak a képzeletét követi, az után kullog, pedig tudja, ez mekkora veszélyt jelenthet. A fantáziája miatt ment tönkre többször is az élete, a kivárás és a bölcs latolgatás helyett meggondolatlanul, gyorsan cselekedett. Mint például amikor felszedte azt a tömzsi lányt. Mellei – mint a Fellini-filmekben. Társaságban egymás mellé sodródtak, beleivott a férfi pálinkájába, este már ott aludt nála.

  Hetek múltak el, egy többnapos kirándulásról tértünk vissza, mondta János, át kellett haladnunk azon a városon, ahol a nagyapám lett eltemetve. Gyerekként több nyarat töltöttem nála. Sokat mesélt. Együtt horgásztunk. A temető a központba vezető főutca mentén, kikerülhetetlen. A sírja rögtön a bejáratnál. Csillagfényes, langyos éj, ő valami vidám történetet mesél, közben blúzt cserél, hullámzó, fedetlen halmok, egyre elevenebb, patakzanak a könnyei a nevetéstől, én meg mondanám, légy már csöndben, te lány, a sír már csak húsz méterre, ott ni, a járdán túl – de ő csak viháncol. Végül is értem én, nem tehet róla, más évjárat, nem tudhatja, ki volt a nagyapám, s hogy itt van eltemetve. Aztán nagy nehezen bekanyarodunk a főtérre. Még kétórás közös utazás. Visszaérve kiteszem a lakása előtt, a cuccaival együtt. Többet nem találkoztunk. Most mi csábítja? Elgondolkodott ezen, mielőtt felemelte a telefonkagylót? Valóban annyira fontosnak érezné, hogy a kijelölt huszonhárom kis sziget lakóit időnként könyvekkel lássák el? Olvasta: amikor a könyvtárhajó megérkezik egy szigetre, a kikötőkben már kisebb tömeg várja. Amint lehorgonyozik a hajó, az embereket felengedik a fedélzetre, ahol nagyjából másfél-két órájuk van arra, hogy visszaadják az elolvasott könyveket, majd böngésszenek a legújabb kiadványok között. Rendelni is lehet könyveket – a hajó azokat is elhozza. Az úszó könyvtár mintegy háromezer könyvvel cirkál a szigetek között. A hajóban kialakított könyvtár barátságosan van berendezve.

 

 

Fából ácsolt polcokon sorakoznak a könyvek, és a kihelyezett nagy asztalok körül lehet olvasgatni. A hajón három-négy önkéntes dolgozik felváltva – ő lesz az egyik közülük.

  Tartok tőle, mondta János, a fantáziám most is maga után rántja a cselekvést. Mert mi is vonz engem végül erre az útra? A szervezetem máris képekben kínálja: egy este a mellettem lévő nyugágyra letelepszik egy ifjú hölgy, inkább mintha ködfüggöny mögül érkezne, szavak nélkül kommunikálunk. És milyen jó, hogy ennek a találkozásnak nincs kezdete, s nincs története; tudta nélkül Eszter is mindig ezzel bosszantott, ha olykor meglátogattam őt abban a távoli városban, mindig ott várt, a főtéren, ugyanannál a padnál, az üvegfalú üzletház bejárata előtt, s oda kötelezően egy kicsit leültünk. „A mi padunk” – ujjongott ilyenkor Eszter, mert a nőknek kell valami közös élmény vagy legalább egy meghatározott hely, zug, ételféleség vagy zeneszám, amellyel köthetik magukat a férfihoz, egyszóval ez a kapcsolódás most felesleges elemként átugorva. Így nyugodtan előadhatja alkalmi fedélzeti társának, ahonnan ő érkezik, az sík vidék, végeláthatatlan búzatáblákkal, de az emberek génjeikben hordozzák az egykor ott elnyújtózó tenger emlékét, így mindig egy nagy víztükör látványára várnak. A búzarengetegben nem képzelhető el hajó, de még egy vitorlás sem, távlat kell tehát, a benépesíthető látás szabadsága szintén, meg a végtelen bódító mágnese. Mindezt gondolatátvitellel közöltem a mellettem pihenő hölggyel, mondta János, a hang megtörte volna a varázst, s különben sem érdekelt, honnan jött, milyen nyelven beszél, csak azt éreztem, figyel, ügyesen lassítja a gondolataimat, hogy mindent pontosan regisztráljon.       Közben magára terítette a hozott plédet, merthogy hűvösödött, már csak egyedül tartózkodtunk a fedélzeten, a tenger mind sötétebbé válva kergette a horizont környékén lebegő csintalan felhőket, csupán a hajómotor kellemesen duruzsoló, monoton zúgása hallatszott. Maradjunk így, mondta gondolatban János, a kabin még ráér, s valaki ezen mellette, oldalt csak mosolygott, és feljebb húzva a takarót, úgy tűnt, mintha máris könnyű álom környékezné.

  Vezérvers

Antalovics Péter

Zajos mélységek

 

mert meghaltak már mindannyian,

szellemük nem vonul hullámokkal.

homlokuk közepétől köldökük mélyéig

ér az elmúlás, amelynek nincs saját

fájdalma, nincs saját története.

 

mert az ürességnek lényege sincs,

amely érezné nyarak vad perzselését,

telek jeges kopárságát, átmenetek

kibomló távlatait. halk halottak

időben szétfoszló arca maradt itt

 

mementónak, az ezüstös folyóval

elúsztak nehéz, tágas téridők. fakó

fény borítja a vidéket, ahol éltek

ők mindannyian, akiknek szelleme

nem vonul az égbolt hullámaival,

 

akik múlása homlokuk közepétől

köldökük mélyéig ér. mert elmentek

mozdulatlan vándorlásra, ahonnan

nincs vissza, bár ők nem tudták,
hogy bizalmuk semmit sem ér,

 

mert a hideg semmit nem ismerték.

és a csupasz vidék fölött az idő

gomolyog, és a ködös kavargásban

átlátszóvá váltak az arcok, akik

önként választották az elmúlást.

 

mert az ezüstös folyó az éjszakába

nyúlik, ahol nincsenek válaszok

vagy végek, csak állandó titkok,

lüktető, zajos mélységek, ahol

a bizonyság halál, a káprázat élet.

 

 

 

 

 

  
 

Esszé

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb „influencer”, milliós számú követővel és a legutóbbi genderbotrányával együtt. Pontosan olyan megosztó figura, mint amilyenek a könyvei is. Tartalmuk nem pusztán „csak” egy önsegítő, keresztény alapokon nyugvó zagyvaság. Nem az elvadult konzervatív ember szájszaga érződik belőle. Maga a professzor sebtapaszként funkcionál a jelenlegi globalizált világban, aki azonfelül, hogy megpróbálja a sérüléseket befedni, azon is munkálkodik, hogy fogyaszthatóvá tegye a kulturális örökséget, a hagyományt, a Bibliát úgy, hogy beépíti a pszichológiába. Feltárja a valóságnak hitt ködfátyol mögötti kőkemény igazságot. Úgy véli, hogy mindenkit egyenlő esély illet meg, és felesleges azzal foglalkozni, hogy a munkahelyeken milyen a nemek aránya százalékban kifejezve. A cél, hogy egy adott állást bárki betölthessen. Ezen gondolatok mentén voltak olyan olvasók, akik stigmatizálták a szerzőt, és lenácizták, lehímsovinisztázták stb. Mert a sértés joga ott motoszkál egy-egy beszélgetésben is, ahogyan a pszichológus is ecseteli ezt egy interjújában. Ezt a gondolatmenetet továbbgörgetve, a Jordan B. Peterson-jelenséget jobban megértve, feltehetjük a kérdést: miért fontos a fenn említett példa? Olyan kérdéseket feszeget akár az előadásain, akár a könyveiben (12 szabály az élethez, Túl a renden), amelyek miatt forrong a közélet és a politika. Melyek ezek? Genderdilemma, a modern konzervativizmus, és ami az én perspektívámból kiindulva kulcsfontosságú, az a bibliai történetek értelmezése és a mindennapi életre való alkalmazhatósága. Mert sokan úgy gondolják (tévesen), hogy a Biblia csak idejétmúlt szövegek összessége. Semmi több. Arra buzdítja az olvasót, hogy muszáj kiállnunk a saját gondolatainkért, ha ezt nem tesszük, akkor kihasználnak, elnyomnak. Viszont nagyon nehéz megfelelően kezelni ezt a dolgot, mert a hatalom, a rátermettség...

Novella

Városi történet

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s végül ...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze, tegnap az a szülinapi ünnepség, az tehette be nálam a kaput. Ki akartam tenni magamért a haverok előtt. Olyan ritkán látjuk mi egymást! Olyan nagyon ritkán, pedig kilencen vagyunk csak itt a Vajdaságból. Alig tudtam őket összetrombitálni.   Hoppá, ez majdnem lecsúszott a futószalagról! Kezd kihagyni a koncentrációm. Pedig Herr Ludwig a legkisebb kárért is képes balhét csapni. Pénzéhes dög.   La-laalalalala-la-la… Nem megy ki a fejemből Liszt Mazeppája. Tegnap este Petyus azt is bekapcsolta. Valaha mennyit játszottam a zongoraetűd-változatát! Na de így teljességében! Az a démonikus halállovaglás! A triolák vadul robogó ritmusa, miközben röhögve rákötözik a ló hátára szegényt. És a kegyetlen, számlálatlan ostorcsapásokat szimbolizáló akkordok, amelyek a lovat és „lovasát” érik! Vérforraló!   Uh! Nem szabad veszítenem a fürgeségemből, a szemfülességemből. Pedig tegnap – és még olyan sokszor – mi is ilyen kietlen, reménytelen, végcél nélküli pusztaságban éreztük magunkat. Csak rohanunk, hol eszeveszettül, hol meg-megtorpanva, mint ez a véresre ostorozott ló és vértől iszamos, már hangjavesztett, csak harákolni képes lovasa. Igaz, senki sem kergetett bennünket ide külföldre. Szó sem volt korbácsról. Csak állástalanságról. Sőt, amikor én kijöttem Petyussal, aki akkor még nem is volt a párom, ilyen munkát otthon is kaptam volna. De akkor még friss volt a zenetanári diplomám. Tele voltam ambícióval. Azt reméltem, itt majd megcsinálom a szerencsémet. Aha! Malo Morgen!   La-la-la… Vágtatás városokon, falvakon, erdőkön, hegyeken, völgyeken át… Vágtatás! Hogy is mondja a hangversenykalauzom, amelyből időnként az egymásba nyíló hónapos szobáinkban felolvasok – no nem Petyusnak, az maga is zeneiskolát végzett, hanem a velünk ideszármazott haveroknak, akikkel takarékosságból azt a közös kis vacak, az elődeink által lelakott, mégis olyan méregdrága...