Vezérvers

  Esszé

Klemm József

A nagy kör

Mert úgyis elfelejtenek

minket – mondtad,

fekete föld alá rejtenek, és

megtapossák a rögöt deszkakoporsónk

fölött, hogy a bűnössel együtt

a bűnöket is

elrejthessék, s aztán jöhet

néhány szép szó, hogy

mennyire jó volt e holt

lélek, micsoda erények

díszítették, melyek elsők között

elsővé tették, s a felsőbb körök

többször is kezet

ráztak vele, s ha nem is aranyat,

de fényes rezet

aggattak mellére; most csak ez maradt

utána, egy

s rajta csörömpölő fémcsillagok,

de hol vannak amazok,

a lelke tüzében égők,

az öröktől fénylők,

melyeknek én vagyok

tanúja? Talán az égre

tűzi ki őket, vagy kiszúrja

velük a kövér felhőket,

zokogjanak helyettünk

is, vagy az Úr

trónusa elé szórja, kacagva,

hadd sikongjon az angyalok

apraja-nagyja, s kapkodja szét

lelke gyümölcsét,

hisz a nagy megmérettetés előtt

úgyis ledob magáról minden létezőt,

hogy a nemlétben újra szűz-

maga lehessen, mert a tűz,

a szent kohó, leéget

minden salakot, aszott

kérget, durva formát, s a lélek

immár gyermek-tisztán tér odébb,

hol a Fölséges két

utat kínál választás végett:

a nagy egységet, melyben a lét

többé nem lenne, mert elmerül,

minden Őbenne,

s a másikat, mely oly ismerős,

hisz ott az ős-

agyag vár, a sár, a dagasztható,

hol millió részre osztható az

oszthatatlan, s hol az anyagban

s az időben megint szent vagy bűnös,

de rab rab leszel;

ott állva, mint száz vagy százezer

alkalommal korábban,

döntésed közös döntésünkké válik:

s miközben a nem szűnő halál-nászban

lassan szétmállik

régi testünk, énünk

elvesztésétől félve,

új anyaméhet veszünk bérbe, hogy

ismét világra szülessünk.

annak értékrendszeréről üzen. Ezekkel a szimbólumokkal pedig, ahogy Clifford Geertz amerikai antropológus megfogalmazta, történeteket mesélünk magunkról, magunknak.

  Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e mindent úgy értelmezni, ahogy azt eredetileg szánták. Erre az összetett kérdésre a válasz sem lehet egyszerűbb a bonyolultnál.

Elsősorban abból a hármasból kell kiindulnunk, hogy ki a küldő, ki a befogadó, és mi a dekódolásra váró jel. Vegyük példának Leonardo Da Vinci Az utolsó vacsora című festményét. Az európai kultúra és eszmeisége tagadhatatlanul a judeokeresztény hagyományra épül, így akármekkora törést is érezhetnek egymás között az egykori keleti blokkhoz tartozó államok és Nyugat-Európa országai, bizonyos, a keresztény hagyaték alá tartozó szokások és jelrendszerek egyaránt könnyen felismerhetők az európai hívő és az ateista számára is. Ezért annak ellenére, hogy meg tudja-e nevezni az alkotót vagy a mű címét, jól ismeri a Biblia írásait, vagy sem, nagy eséllyel felismeri a jelenetet és Jézus Krisztus személyét a festmény középpontjában.

A szimbólum megjelenése, a jel előfordulása, azaz a kontextus ezzel együtt határozza meg az értelmezés keretrendszerét. Ugyanaz az alma egy piaci táblára felfestve a kínált árura utal, míg egy templomi rózsaablakon a bűnbeesés történetét reprezentálja. Ezek mellett pedig még elhanyagolhatatlan maga az ábrázolás módja, mivel egyazon jel sokféleképpen kerülhet megjelenítésre, például a már említett alma is könnyen felismerhető, amikor a Grimm testvérek Hófehérkéje