9. Konzertina, vegyes technika, 2017
Vezérvers
Z. Németh István

Vissza


Amikor átkelsz a titkos folyosón, a hajadba olyan pillanatok ragadnak, amelyeket nem éltél kellőképpen át. Laptop a kézben, nézed: papírsárkány. Nyelveden a zöld tabletta immár papsajt. Szobád templombelső, hard rock helyett orgona szól, s bekopog hozzád újra egy apró gyermek. Haja illatával válik teljessé az időutazás. És a faliórák állnak. Le nem veszik rólad szemüket a hattyúk a tavon. Leszakítasz egy súlyos, kövér almát, mert megvan hozzá mindegyik fogad. Érzed a hársfák távoli illatát, megbír a hinta, lassan, élvezettel hajtod. Az újságok arról írnak, béke van, törékeny, ám annál értékesebb. A diók nem feketék, ahogy lábad elé hullnak. Édesanyád haja fekete még, szemében öröm csillan. Mézédes szőlők tányérodon. Valahol legbelül átszellemült mosollyal alszik az Isten.
Esszé
Sáfrány Attila
Érzelmi lénye páratlan hatalom birtokába juttatja az embert: képessé teszi arra, hogy lelki kötődésével a szívébe zárja azokat az egészeket, amelyekbe testi-anyagi értelemben voltaképpen ő tartozik bele. Amit a szívében hord az ember, azzal lelket föltáró személyes kapcsolatra lép. Bármivel megteheti ezt,
amit szeret, azaz magáénak érez: a szülővárosával, a hazájával, sőt egy egész civilizációval is, amelyben él. Ezen a módon Európát is szívében hordozhatja az ember. Ott is kell, hogy hordozza, mert ha nem, akkor csak testi értelemben tartozik hozzá, lelkileg nem, szellemileg is csupán az elsajátított ismeretek szintjén, ami a szellemnek csak a legkülsőbb, anyagival érintkező burka. A szívében hordozottat ha akarná sem tudná úgy leírni az ember, mint valami tőle kívülállót. Amikor róla szól, akkor magáról is beszél, amikor őt látja magában, akkor magát is látja benne, amikor kezdi őt megismerni, akkor önmaga megismeréséhez is közelebb kerül. Ezt a sajátos benső tapasztalatot azon a nyelven, amelyen embertársainkkal értekezünk, lehetetlenség továbbadni, a tudomány tárgyilagosságra törekvő vagy
a filozófia fogalomközpontú nyelvén még kevésbé, talán a művészet nyelvi kifejezőeszköze, az irodalom a maga módszereivel többet feltárhat belőle, de még ez is csak homályban tapogatózás, legföljebb érzékeltetése annak, hogy van itt valami titokzatos és elmondhatatlan. Egyetlen ősi, már elfeledett emberi kifejezésforma, a mítosz képes közvetíteni az ember és a szívében hordozott egymást kölcsönösen megtermékenyítő egyedülálló kapcsolatát. A modern ember nagyjából az időszámításunk előtti évezred közepétől felváltotta a mítoszi látásmódot a racionálissal. Ettől fogva elveszítette az értelmezői kulcsot a mítoszok üzenetének a felfogásához, újramesélheti azokat, ha akarja, gyönyörködhet a homályon is átsejlő művészi szépségükben, de mondanivalójukat már csak racionális úton képes
megközelíteni, ami csak részleges megértés lehet. Bármennyire hiányos is ez a módszer, Európa megértése kapcsán a továbbiakban mégis erre teszünk kísérletet. Mi már másként nem tudunk tanulságokat levonni a mítoszok üzeneteiből, hacsak egyszer vissza nem térünk a több ezer évvel ezelőtti látásmódhoz.
Megfogható a megfoghatatlanban
A mítoszokban titokzatos módon olyan emberhez és mához szóló örök üzenetek fogalmazódhatnak meg, amelyek útjelzői lehetnek az életünknek és az alapkérdésekre válaszokat kereső elbeszélésmód ezen ősi formájához nyúló közösségnek. A mítosz elbeszélése az időtlenség öröklétéig vezeti vissza a mitikus emlékezetet, az embernek e sajátos képességét, amelyet csakis magába fordulva ..

Esszé

Konzultáció minden nyelven

Antalovics Péter

Konzultáció minden nyelven

  Amikor néhány héttel ezelőtt egy nyugat-bácskai kisvárosban megálltam a kocsimmal egy parkolóban, még fogalmam sem volt arról, hogy röpke percekkel később egy rendkívül fontos ...

17. Homagge to Benes Jozsef 2

Sáfrány Attila

Európa elrablása

Érzelmi lénye páratlan hatalom birtokába juttatja az embert: képessé teszi arra, hogy lelki kötődésével a szívébe zárja azokat az egészeket, amelyekbe testi-anyagi értelemben ...

Novella

Fehér Miklós

Várakozás a palotában

 Egy régi, elfeledett könyvben olvastam valamikor, hogy a múlt elfeledése egyenlő a jelen befogadásával. A vaskos kötet mindenki számára értéktelen volt, s miután magamra öntöttem a benne lelhető haszontalan tanácsot, úgy döntöttem, inkább felidézem a gyászt, amikor eltemettem anyámat, a királynőt. Hideg csütörtöki nap volt. A szúnyogok épphogy csak előbújtak rejtekhelyükről, a krokodilok a mocsaras vízben várták prédájukat, egyéb csúnya teremtmények pedig az ásítozást tartották a legjobb tevékenységnek. Nővéremmel, Emmával, ebben az időben a palota kertjében szaladgáltunk, szőlőt csenve innen-onnan, csámcsogásunk közepette a tiszta kék égboltot lestük, amelyen a bárányfelhők békésen úszkáltak, és különös személyiségükkel azon ügyködtek, hogy beborítsák a magas kőtornyokat. Márkusz öcsénk ezüst diadémmal a homlokán rohant utánunk. Nevetése a buborékfújó játékából előbukkanó átlátszó, fényes gömböknek szólt. Vékony arcocskáját egy apró seb tette komolyabbá, mely sebnek okozója anyánk volt. A magas kapubejárótól egy komor tekintetű férfi közeledett felénk némán. Hosszú, fehér köpenyt viselt, vaskos nyakék lógott mellkasán. Lassan, lépésről lépésre vette az emelkedő jelentette akadályt, majd mellettünk foglalt helyet. – Nem sok látnivaló akad ma – mondta, és kétségbeesetten maga elé nézett. – Nem, valóban nem – helyeselt Emma. – Anyátok meghalt – szólt így a férfi. Emma a komor alak felé fordította a fejét. A nővérem arca egy csapásra megöregedett, szemöldöke V alakot formált. Orrlyukai hevesen kitágultak és összehúzódtak, mintha bármikor kész lenne megölni valakit. Minden mozdulatára kínosan ügyeltem, hátha kitalálom, mire gondol. – Hogy halt meg? – kérdezte hidegen. – Öreg volt. Az alultápláltság talán segített egy kicsit a folyamaton. Hamarosan temetjük – válaszolta a férfi. Nem volt többé mit mondani. Emma és én felálltunk, hogy megnézzük halott anyánkat. Márkuszt magára hagytuk. Még nem értette a halált. Csak...

Tóth Eszter Zsófia

Anyám nővére

 Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból. Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában. – Ha én már nem leszek – mondta az anyám gyerekkoromban –, akkor a nővérem fog vigyázni rád. Jó lesz? Nem értettem, miért mondja ezt, negyvenéves volt, és egészséges. Anyám már négy hónapja halott, nővére él és egészséges, itt lakik a szomszéd házban, mégsem keres bennünket, engem és a kamasz fiamat, amióta anyámat eltemettük. – Ne legyél olyan mulya, mint anyád – mondta nekem anyám nővére, amikor kicsi voltam. Ő volt az egyetlen ember, akire anyám rábízott apámon kívül. – Kislányom, elutazom egy hónapra. Külföldre kell mennem, továbbképzés. Tudod, ez munka, nem mondhatom azt, hogy itthon maradok – mondta anyám. Én nem értettem, mennyi idő az az egy hónap, épp Farkas Bertalant lőtték az űrbe, az óvodában mindenkinek lett lemezes holdrakétája, nekem is. Az érdekelt. – Apáddal, aztán a nővéremmel leszel. Meg kell értened, apa sem maradhat el olyan sok időt a főiskoláról – mondta anyám. És én megértettem. Apával repült az idő, mindennap cukrászdába mentünk. – Le fogunk menni a vidéki rokonokhoz – mondta anyám nővére. – Ott hagylak, legalább tanulod az önállóságot, egy hét múlva érted megyek. Ott lesznek az unokatesóid, jól ellesztek. Az unokatesók fiúk voltak, és nagyok. Tudtak magukra vigyázni, én nem. Annyi sárgabarackot ettem, amennyit csak bírtam, a hét többi eseményére nem emlékszem, csak arra, hogy irgalmatlanul fáj a hasam. – Gyere, kimegyünk anya elé a reptérre – mondta apa. Lelkesen készülődött, egy csokor virágot szorongatott. Végre hazajön. – Hát te meg hogy nézel ki? – kérdezte anyám, amikor meglátott. – Sápadt vagy, a hajad is összevissza, látszik, hogy apád csinálta a frizurád. Nem mondtam semmit, a...