Pekár Tibor
Erkel és a Himnusz
Kölcsey költeménye az idén 200 éves Mielőtt rátérnénk a Himnusz megzenésítése körüli nehézségek ismertetésére, ismételjük át röviden, ...
Tárca
Gruik Ibolya
Flóri harmonikával a vállán áll a két gyerek között. A kislány előreszalad, a fiú térdnadrágban lép egyet a lány után. Flóri a fényképezőgépbe néz, fején kalap, szájában cigaretta. Büszkén tartja magát. Húzza a harmonikát. Szól a zene. A képen tavasz van.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Míg néztem a régi képet, újra hallottam a mesét, hogy a tavasz után nyár lett. A harmonika elhallgatott, katonák jöttek, a trombitaszó inkább illett a tájhoz. Flóri hitte, hogy hősként tér majd haza, kalapjában árvalányhajjal, gomblyukában szegfűvel, lovon vonul végig a falu utcáján, be egészen a házig, ott könnyedén leugrik a pej paripáról, büszkén lépi át a küszöböt. Olyan büszkén, ahogy a toborzáson megjelent. Nem sejtette, hogy mire visszatér, nem lesz már akkor semmi a reményből és a múltból sem. Mire hazaérkezett, elillant a tartása.
Flóri ül a gyógyszertár lépcsőjén, előtte zsíros, lyukas kalapja üresen tátong. Fejét lehajtva, ujjai között parázsló cigarettával motyog. Valami olyasfélét, hogy csak pár dinárt… Nem mondja, hogy orvosságra kell, gondolhatják a járókelők, hiszen a patika bejáratánál kéreget. Inkább csak ül ott, vagy áll a falnak támaszkodva. Kopott öltönyben, megszürkült fehér ingben, pertli nélküli cipőben várja az alamizsnát. Ujjai sárgállanak a ráégett csikktől, hátrafésült zsíros haja rátapad a fejére. Nagy bibircsókos orra, sötét szeme, vastag, érzéki szája és telt bajusza alól vékonycsontú, apró termetű hatvanas néz maga elé.
Flóri már nem veszi át a nyugdíjat a postástól, a pálinkafőzőtől nem kap hitelbe egy fityókkal sem. A család körbejárta a boltokat és trafikokat is, hogy ne adjanak neki. Flórit megütötte a szél, beszélni sem igen tud már, csak a lába jó, mert az viszi messzire, egészen a belvárosig, ahol úgy gondolja, talán nem ismerik, és talán dobnak a kalapba annyit, hogy hazafelé menet megihat egy targyit a kimérőnél, meg összeszedhet néhány eldobott csikket, anélkül hogy rászólnának, ugyan már, Flóri! nem szégyelled magad…
Flóríííííí! Erre ébred mindig, ha a kislány ott alszik Verával. Flórííííí! Megfordul olyankor, az oldalára fekszik, mert a gyerek nem alszik el addig, amíg ő hortyog. Most pihenni kell, gondolja, és újra elnyomja a fáradtság a konyhában a priccsen.
Flóri húzza a lábát a friss hóban. Viszi a kiflit reggelire. Megáll az ajtóban, tudja, nem léphet be, mert úgyis rászólnak, ne hozd be a havat, Flóri! Áll a konyhaajtóban, várja a következő utasítást, hogy mehessen már. Nem fázik. Nem érzi… Megigazítja a zsíros kalapot a fején, arra gondol, hogy hátha, hátha kerül bele pár csörgős ott a patika előtti lépcsőn. Aztán irány a kimérő, a Kőrösiné olcsó pálinkája majd békévé oldja ezt a napot is.
Hol van, hova lett a harmonikád, Flóri?
Vezérvers
Lázár-Szűcs Anikó
Feneketlen kútba nézel
nem tudod mély-e
vagy csak nagyon sötét
Annyi fényt nyelhetett
ideje lenne
kifelé is sugározni valamit
Telt tüdő
fújja vissza a térbe
a világ összes fényét
Konfettiként robbant
tűzijáték pókhálót
a lineáris idő egére
De mi lenne ha
éjfélkor megállna
vagy visszafelé pörögne
minden felszínre szabadult
aranybronz buborék
Visszaszívnál minden
izzadt csókot
A konfetti pepitáját
visszazárná ölébe az ágyú sötétje
A hangot visszahívná a tömeg
(emberek metszetlen halmaza)
S a hang
az a kicsapott, hűséges eb
(ilyenkor szökik
retteg önmagától)
most amorf gazdájához loholna
elcsitulna lágy ölében
Végre csend van
Sötét is
Nem tudod mély-e
de megint belenézel
A hideg éle lemarja rólad
a tavalyi fáradtság rozsdáját
a sötét némaságban
És halad megint előre minden
lineárisan az idővel
Fény és hang
mindig ugyanazt a verset írja
Esszé
Reisinger János
Petőfi költői öröksége
Az éltes ifjú Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe: „Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.” (Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.) Igen, Petőfi rendkívüli nyelvi alázatáról beszélhetünk. Nincs költőnk, akinek kezében ilyen tökéletesen forgott volna a nyelv, így suhant, áramlott volna a beszéd, mint kés a vajban. Itt valóban teljesül a goethei kívánalom: nem érezzük a stílust, ezért jó a stílus. Vagy a pascali megfigyelés: írót kerestünk és embert kaptunk. Petőfi a szerkesztésnek is utánozhatatlan mestere! Hogyan is olvastuk Németh G. Bélánál? – „Ünnepélyesség és gyöngédség tiszta művészetű egyesítésének lehetünk tanúi”, „a konkrét szcenika kevés magyar versben lényegül át így általánosító metarforikává…” „Oly szigorú következetességgel, mint ő, kevesen viszik keresztül a magyar lírában a redukció, a sűrítő egyszerűsítés alapvető követelményét mind a fogalomkincs, mind a kép- és metaforakincs tekintetében.” Kifejezés és a mögötte álló magatartás újszerűsége: ebben a két alapvető tényezőben látta Babits az igazán jelentős irodalom értékét. Ő idegen szavakkal mondta ezt ki 1919-es egyetemi előadásában, később is gyakran használva őket: expressio és attitüd. Ebből a szempontból az ifjú Petőfi a világ- és a magyar költészet sok doyenjét múlja fölül. Hallatlan sok gondolat- és kifejezésbeli gazdagság emeli magasba költészetét. Csak egyetlen példa az előbbire: ha gondolatokat, eszméket kellene megjelölni mint az emberiségnek mindmáig legáltalánosabb, újra és újra felkínálkozó kérdéseit, az ő szavaival tudnánk leginkább maradéktalanul megfogalmazni: Teremtve...
Novella
Tóth Eszter Zsófia
A mézeskalács házikó
– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan öltözködött, kicsit olyan fräuleinosan. Mintha egy kisasszony lett volna, aki kilépett egy német filmből. Azt nem tudtam csak eldönteni, hogy NDK- vagy NSZK-filmből. Habár éppen akkor egyesült újra a két Németország. – Jön hozzánk egy hétre egy német cserediákosztály. És képzeljétek, nem az egykori NDK-ból, hanem az NSZK-ból. Na, kinek van kedve részt venni a programban? Szállás nem kell nekik, csak visszük őket érdekes helyekre. Várom az ötleteiteket. Ivett-tel egymásra néztünk. Ivett volt az, akivel a jövendőbeli férjeinkről álmodoztunk. – Gondolj bele, milyen izgi – mondta ő. – A férfi, akinek gyerekeket fogunk szülni, már él, itt van a városban, lehet, hogy épp most fordul álmában a bal oldaláról a jobbra. Ugyanis épp náluk aludtam, amikor erről beszélgettünk. – És szerinted horkol? – tettem hozzá. Éktelen vihogásba kezdtünk, olyanba, amilyet csak elválaszthatatlan kamasz lányok tudnak együtt. – Na, mit szólsz? – kérdeztem Ivett-től. – Beszálljunk? – Persze, bár ez a pasiügyünket nem oldja meg – mondta. Kis sminktükröt vett elő, és csücsörített. Úgyhogy jelentkeztünk Kriszta néninél. – Vihetnénk őket magyar táncházba – javasoltam. – Jó ötlet – válaszolta Kriszta néni. – Meg lejöhetnek a balatoni nyaralónkba – tette hozzá Ivett. – Felírom a címeteket – mondta Kriszta néni. Két nappal később izgatottan várakoztunk a Keleti pályaudvaron. Le is szállt a vonatról egy csapat fáradt német. Rögtön tudtuk, hogy ők azok. – Nézd csak – jegyeztem meg Ivettnek. – Az a szőke olyan majomfejű. És nevettünk újra. – De nézd azt a másik fiút – hívta fel a figyelmem Ivett. – Neki szép a szeme. A szép szemű mellett állt még egy fiú, barna hajú, kezében egy gitárral. Nem volt olyan magas, mint én, de külsőre kicsit hasonlítottunk. Neki is mandulavágású szeme...
Tóth Eszter Zsófia
A horog
– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres regényt is, és megtanított arra, hogy a legjobb módja a pihenésnek a horgászat. Pedig akkoriban nem volt még olyan, hogy relaxáció meg énidő, mégis bölcsen tudta ő ezt magától is. – És utána mi történt? – Amikor a nagyapád meghalt a háborúban, sokszor kimentem egyedül a Zala-partra horgászni. Csak néztem a vizet, és rá gondoltam, az édesapámra. Aztán bekerültem Szentgrótra a gimnáziumba. Tudod, kislányom, mindennap hat kilométert gyalogoltam, azért, hogy iskolába járhassak. Volt a faluból még egy lány, a Marika, vele együtt mentünk mindennap, ha esett, ha fújt. Képzeld, az a kislány szeretett csinosan öltözködni, ezért amikor beértünk az iskolába, volt neki ott egy rejtekhely, levette a gumicsizmát, és átváltotta szép topánkára. Nekem meg a lelkemre kötötte, ne mondjam el ezt a többieknek. – És nem mondtad el, apa? – Persze hogy nem, megígértem neki, be is tartottam. – És mi lett a horgászással? – kérdeztem. Épp a Balaton-parton ültünk apával, és horgásztunk. Kisiskolás voltam, az évi rendes kéthetes beutalós nyaralásunkat töltöttük. – Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az iskolaigazgató is szeretett horgászni, aztán vele jártam a Zalára. Nem mondom, hogy apám helyett apámnak tekintettem, mert nagyon szigorú ember volt, de jólesett együtt horgászni. Aztán, látod, kislányom, most már milyen modern, teleszkópos botok vannak. De most már maradjunk csöndben, nehogy elijesszük a halakat. Ültünk aztán így apával nagy nyugalomban, és néztük a vizet. Este ballagtunk vissza, anya már várt az üdülőben. – Gyertek gyorsan vacsorázni, biztos farkaséhesek vagytok! – mondta. Megettük az üdülő éttermében a vacsorát. Apa odafordult anyához, és azt mondta: – Kimennék ma egy éjszakai horgászatra. – Azt meg minek? Egész délután kint horgásztatok Klárival – kezdett bele anya a mondókájába. Nem...