Novella

 

Haramza Kristóf

Tragikomédia

 

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…

* * *

  – …Pedig akár hiszik, akár nem! Én, amióta csak az eszemet tudom, keményen dolgozok a betevőért… Akkoriban még zenetanár voltam. Na nem olyan, aki egy dohos, fülledt teremben várja a diákokat… Háznál dolgoztam tanítóként, méghozzá nem is akármelyik családnál: a Kreutzeréknél.

  – Én tudom, én tudom! – szólt bele a hallgatóságból egy jogász gyerek, akiről úgy hírlett, még novellákat is írogat. Persze csak amúgy, a dolgozóasztal fiókjának. – Hiszen ő írta a híres… a… na, tudod… a szonátát. Várjunk, hogy is hívták? Rudi, Kreutzer Rudi.

  – Cssss! Beszélsz itt nekem összevissza! Ne keverd már a valóságot! – s már készült is az előadó egy nevelői célzatú parasztlengő átadására, ám a keze félúton megállt, és legyintett egyet a levegőbe. – Eredj, hozz inkább nekem egy viceházmestert, abból az irsaiból! No, vissza megint a beszédemhez! Tehát a Kreutzerékhez jártam mint zongoratanár… Szó sincs semmiféle Rudiról. A családfőt Györgynek hívták. A felesége, Isten nyugosztalja, már korábban elhunyt. Gazdag ember volt ez a György úr, a legnagyobb kincse mégis a két gyönyörű leánya: Erzsébet és Katinka. Vigyázott rájuk, óvta őket esőtől, széltől, idegen tekintetektől, közben pedig egyfolytában csak a kívánságukat leste. S mivel mindketten zenélni szerettek volna, nos, így kerültem én a képbe. A hirdetést olvasva ugyanis rögtön felkerestem a címet. György uram patinás villája az I. kerületben állt, ahová… Óh, és érkezik is a viceházmesterem! Köszönöm szépen. Nahát, egészségére a hölgyeknek és az uraknak! 

 

 

 

…Ahová tehát ezt követően minden csütörtök és szombat délutánján ellátogattam. A tanulói idő két-két teljes órát tett ki. Mondanom sem kell, hogy a fizetésem mellett – amelynek javallott részét sokszor már aznap elmulattam –, szóval hogy a pénz mellett mennyi kellemes és boldog pillanatban lehetett részem. Mert bájos volt mindkét leányzó: a huszonkét esztendős Erzsébet kibontott, hosszú, fekete hajával, dióbarna szemével, igazi tűzről pattintott…

– Pattant. Tűzrőlpattant – javította ki a szóhasználatot a hátul ülők közül egy vékonyka kritikus: Löchner Tóbiás, az okoskodó könyvelő. Gyors mozdulattal megigazította szemüvegét tömpe orrán, s minthogy már mindenki őt nézte, lassan és büszkén felemelkedett a helyéről.

  – Én is ezt mondtam – húzta ki magát erre Kopogyi. – Tűzrőlpattant.

  – Nem, nem igaz. Sajnálom, barátom, de mást mondtál.

  – Kedves Löchner kolléga… Ha nem tetszik, hát ne hallgasd, ám kérlek, ne vágj többet a szavamba… nos, rendben, akkor folytathatom? – nézett körbe a mesélő, s minthogy nem talált válaszra, mondta is tovább a történetet: – Óh, Erzsikém, drága gyöngyvirágom! Mi tagadás, az én szemem is nemegyszer csüngött a derekadon, telt kebleiden! Másfelől viszont az ilyen vadóc természetű hölgyeket, mint amilyen az Erzsi, nemigen tudtam volna kihasználni. Nem bizony: hiszen az ő érzései is – ahogy azt az egyik zongoralecke alkalmával bevallotta nekem – kölcsönösen alakultak az enyéimmel. Így hát az idő haladtával már ketten kerestük az alkalmat az első titkos légyottra.

  Abban egyetértettünk, hogy külön helyszínt nem célszerű keresni: György apónak ugyanis ez esetben rögtön feltűnt volna Erzsi kimaradása. Na de akkor mit? Törtük tovább a fejünket, s egyszer csak ráakadtunk a dologra: mivel szombatonként csak Erzsit tanítottam, az okos lánynak bőven maradt ideje megtervezni, hogy milyen ürüggyel küldhetné el György apót a háztól. Az öreg – tudvalevőleg – szeretett römizni. Korábban pár agg kakassal összerepülve akár napestig elüldögéltek a kártyaasztal mellett. Erzsi azt is elmondta nekem, hogy ezt a társaságot csak fel kéne újra támasztani. – Ne félj! Apókát egyből elkapná a gépszíj. S azután már senki nem tarthatna vissza tőled! – kacagott fel egy alkalommal Erzsi, miközben elsuttogta nekem az ötletét.

 folytatás a 2. oldalon

  Vezérvers

 

L. Móger Tímea

Csatornaparti fák alatt

 

Tiszta udvar

Rendes ház

Üres udvar

Csendes ház

Lila

Méla alkonyat

Nincsenek emberek

A fagyöngy alatt

A fagyöngy itt nem is

Hagyomány

Mégis állni alatta

Várni rám

Ösztön-élmény

Önmegismerés

Magamnak sem

Vagyok kevés

Alkonyat sebezte

Éledő vörös

Virradat

Nincs magány

A csatornaparti fák

Alatt

 

 

 

 

Vajdasági Előretolt Helyőrség
Szerző: Mészáros Dániel

  

  

Esszé

Csorba Béla

„Öreg vagyok, gügyögök”

A „játszma vége” népdalainkban Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem. Nem érzem magamat a kérdés hivatott kutatójának, s nem is izgatott különösebben, amíg csak egy napon arra nem eszméltem, hogy én is öreg vagyok. Öreggé persze nem egyik pillanatról a másikra válik az ember, viszont a legtöbben egyik pillanatról a másikra döbbennek rá, még ha ezt megpróbálják – akár önmaguk előtt – is letagadni. A szembenézés elhessegetésére szolgálnak a régi és új népi bölcselmek és populáris szentenciák is, valamennyien ismerünk ilyeneket: „Öreg az országút (de nem én)”, „Mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát”, „Öreg ember nem vén ember” stb. Az öregségnek azonban mindig és minden társadalomban voltak konfliktusteremtő és tragikus vonásai, még azokban a társadalmakban is, amelyekben valamiféle gerontokrácia uralkodott (esetleg uralkodik), vagy amelyekben általános tisztelet és közmegbecsülés övezte az időseket. Az öregség ugyanis teher. Teher elsősorban magának a megöregedett személynek, de egy idő elteltével teher az őt körülvevő mikro- és makroközösségnek is. Hiábavaló volna tagadni: nincs ez másként a modern és a posztmodern és a posztposztmodern társadalmakban sem.   Történetileg valószínűleg az úgynevezett keservesek képezik népi líránk azon, legrégebbi rétegét, amelyben az öregség tragikus megnyilvánulási formáit tematizálták. A keservesek egykor az egész magyar nyelvterületen ismertek voltak, fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt énekelhették ezeket a dalokat, ha ki akarták önteni bújukat-bánatukat,...

Novella

Haramza Kristóf

Mi hasznuk a bölcsészeknek?

– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg. Hiszen minek is dobnánk ki több ezer forintot az ablakon egy filmért, amit egyszer megnézünk, aztán el is felejtjük, vagy egy színházi dramaturgiáért, amiből jobb esetben is csak egy-két gondolatmorzsa s néhány dialógus marad meg? Ha tehát így teszed fel a kérdést, rövid úton kijelenthetem neked, hogy az említettek közül egyiknek sincs konkrét értelemben vett haszna…   Záróra előtt tíz perccel már csak ketten ültek a Tilosban. Kopogyi, mint minden más alkalommal, négy sör után végeláthatatlan fejtegetésekbe és vitákba elegyedett. Mostani beszélgetőpartnere egy jámborabb lelkületű, elsőéves építőmérnök-hallgató volt, aki ugyan szerette a provokatív jellegű témákat, ő maga viszont kevésbé bocsátkozott diskurzusba. Persze, rögtön hozzá kell tennünk, hogy az éles nyelvű Kopogyit nem is igen tudták legyűrni a szópárbajokban. Egyáltalán nem tartozott a – manapság talán túlzott mértékben sztereotipizált – málészájú életművészek vagy az önmagukat ismétlő szabadbölcsészek közé. Nem, ez a nyurga piperkőc alak olyannyira csalafinta volt, hogy még részegen sem lehetett sarokba szorítani. S mivel tudta jól, hogy sehol sincs ingyenebéd, míg a jámbor mérnök újabb és újabb körökért a pulthoz futott, Kopogyi folyton-folyvást csak beszélt: művészete pedig leginkább abban állt, hogy a látszólag homlokegyenest eltérő témákat egy ügyesen képzett verbális fonállal, bitang módon összekötötte. A maga képezte hasonlatokon belül aztán analizálásba kezdett, kritikát fogalmazott meg, vagy épp az egyénileg megélt tapasztalataival épített ki egy-egy érvrendszert. Kopogyi előadása ily módon zavartalanul...

Blazsanyik Zsaklina

Ismeretlenül

A váróterem nyirkos levegőjében a mellettem ülő nő hajából érzem az áradó cigarettafüstöt. Undorodnom kellene tőle, de már-már hiányozott ez az illat. Három éve nem gyújtottam rá, és lassan másfél éve mindig elmentem onnan, ahol cigarettáztak. Nézem a göndör haját, és nagyokat lélegzem, hogy minél többet kapjak a nikotinból. Szólítják a cigifüstszagú nőt, ekkor magam maradok a váróban. Mit is akarok én itt már megint? Már semmi sem maradt a hároméves tervből. Egyszer csak a bokám megrezzen, kinyílik az ajtó. Alig hallok néhány szót, ami elhangzik, talán telefonál a hölgy. Odanézek, igen, telefonál. Valami olyasmit mond, hogy rendben, akkor várlak, nem gond, ha késel, én már itt vagyok, majd hívj. Leül mellém. Egymásra nézünk, meg sem szólalunk. Ott ülünk kellemetlenül a váróteremben. Kerüljük a szemkontaktust, de látom, hogy méreget, én is méregetem őt. Biztos ő is látja. Miért jöhetett, ki ő…? Jól szituáltnak tűnik. Drága garbója van, de a nadrágja csak egy sötétkék farmer, a cipője bőr. A fején hajpánt van, egyenesen ül. Egy apró nyaklánc van a nyakában, gyűrű az ujján nincs. Ahogy nekem sincs. De vele legalább telefonon tartják a kapcsolatot, vagy csak ő próbálja. Velem még ott sem, meg én sem próbálom. Most már. Nekidőlök a falnak, felemelem a fejem, a plafon felé nézek. Semmire sem gondolok, vagy egyszerre mindenre, fáradt vagyok, kimerült, nem akarok gondolkodni, nem akarok itt lenni, valójában nem akarok sehol sem lenni.   – Első alkalom? – szólal meg a nő.   – Harmadik – felelem. Halk sóhaj, csend. – Önnek?   – Már sokadik.   Hallgatunk. Feláll, az ajtóhoz megy. Ülök, és figyelem, mint egy robot, üveges szemmel nézem, hogy mit csinál. Fáj a lábam, a hátam, fáj az ülés és az állás. Kifelé nézek a testemből, nem akarok foglalkozni vele. Talán legszívesebben csak lekuporodnék ide a padlóra, a fehér falnak fordulnék, és nem vennék tudomást senkiről. De nem teszem. Visszadőlök a falnak. A nő is visszaül. Nézegeti a telefonját, de nem keresik, ahogy engem sem keresnek, de...