Szabó Zsombor
Farkasvölgyi mesék
„Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával. Legutóbb ...
Vezérvers
Esszé
Klemm József
Mert úgyis elfelejtenek
minket – mondtad,
fekete föld alá rejtenek, és
megtapossák a rögöt deszkakoporsónk
fölött, hogy a bűnössel együtt
a bűnöket is
elrejthessék, s aztán jöhet
néhány szép szó, hogy
mennyire jó volt e holt
lélek, micsoda erények
díszítették, melyek elsők között
elsővé tették, s a felsőbb körök
többször is kezet
ráztak vele, s ha nem is aranyat,
de fényes rezet
aggattak mellére; most csak ez maradt
utána, egy
s rajta csörömpölő fémcsillagok,
de hol vannak amazok,
a lelke tüzében égők,
az öröktől fénylők,
melyeknek én vagyok
tanúja? Talán az égre
tűzi ki őket, vagy kiszúrja
velük a kövér felhőket,
zokogjanak helyettünk
is, vagy az Úr
trónusa elé szórja, kacagva,
hadd sikongjon az angyalok
apraja-nagyja, s kapkodja szét
lelke gyümölcsét,
hisz a nagy megmérettetés előtt
úgyis ledob magáról minden létezőt,
hogy a nemlétben újra szűz-
maga lehessen, mert a tűz,
a szent kohó, leéget
minden salakot, aszott
kérget, durva formát, s a lélek
immár gyermek-tisztán tér odébb,
hol a Fölséges két
utat kínál választás végett:
a nagy egységet, melyben a lét
többé nem lenne, mert elmerül,
minden Őbenne,
s a másikat, mely oly ismerős,
hisz ott az ős-
agyag vár, a sár, a dagasztható,
hol millió részre osztható az
oszthatatlan, s hol az anyagban
s az időben megint szent vagy bűnös,
de rab rab leszel;
ott állva, mint száz vagy százezer
alkalommal korábban,
döntésed közös döntésünkké válik:
s miközben a nem szűnő halál-nászban
lassan szétmállik
régi testünk, énünk
elvesztésétől félve,
új anyaméhet veszünk bérbe, hogy
ismét világra szülessünk.
Budai Ágota
Nézni, látni vagy felismerni: vizualitás dióhéjban
Ernst Cassirer német filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint szimbólumkészítő állat. Nyelvhasználatunkon keresztül szimbólumokat, azaz jeleket alkotunk, amelyek segítségével gondolatokat cserélünk, és információt adunk át egymásnak, egyszóval kommunikálunk. A jelek pedig nem láthatatlanok, ugyanis fizikai testet öltenek az őket megtestesítő médiumon keresztül, legyen az írott szöveg, fotó vagy festmény, de akár egy hang vagy mozdulat is. A kommunikációs modell másik lényegi eleme pedig a befogadó, aki a csatorna túlsó oldalán elhelyezkedve dekódolja azt a jelet. Emiatt téves lenne arra következtetni, hogy a jelek önmagukért beszélnek, és önmagukban nyernek értelmet, hiszen szükség van arra, hogy valaki életre hívja azokat, ezáltal beteljesítsék elrendelt szerepüket.
A szimbólumok mindazonáltal a különböző társadalmak kulturális reprezentációiként is funkcionálnak. Az, hogy egy közösség hogyan látja önmagát és önnön pozícióját másokhoz viszonyítva, valamint miképp akarja, hogy a külső világ szemlélje őt, mind megfigyelhető a közösség kapott, kreált és választott jelrendszerében. A természeti népektől kezdve a legkisebb szubkultúrákon keresztül az egészen nagy nemzetekig mindenki rendelkezik saját kulturális szimbólumrendszerrel, azaz imagológiával. Egy rítus során eljárt tánc, a cipőfűző színe a punk szubkultúrában vagy az ország címere mind az adott közösség identitásáról és
annak értékrendszeréről üzen. Ezekkel a szimbólumokkal pedig, ahogy Clifford Geertz amerikai antropológus megfogalmazta, történeteket mesélünk magunkról, magunknak.
Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e mindent úgy értelmezni, ahogy azt eredetileg szánták. Erre az összetett kérdésre a válasz sem lehet egyszerűbb a bonyolultnál.
Elsősorban abból a hármasból kell kiindulnunk, hogy ki a küldő, ki a befogadó, és mi a dekódolásra váró jel. Vegyük példának Leonardo Da Vinci Az utolsó vacsora című festményét. Az európai kultúra és eszmeisége tagadhatatlanul a judeokeresztény hagyományra épül, így akármekkora törést is érezhetnek egymás között az egykori keleti blokkhoz tartozó államok és Nyugat-Európa országai, bizonyos, a keresztény hagyaték alá tartozó szokások és jelrendszerek egyaránt könnyen felismerhetők az európai hívő és az ateista számára is. Ezért annak ellenére, hogy meg tudja-e nevezni az alkotót vagy a mű címét, jól ismeri a Biblia írásait, vagy sem, nagy eséllyel felismeri a jelenetet és Jézus Krisztus személyét a festmény középpontjában.
A szimbólum megjelenése, a jel előfordulása, azaz a kontextus ezzel együtt határozza meg az értelmezés keretrendszerét. Ugyanaz az alma egy piaci táblára felfestve a kínált árura utal, míg egy templomi rózsaablakon a bűnbeesés történetét reprezentálja. Ezek mellett pedig még elhanyagolhatatlan maga az ábrázolás módja, mivel egyazon jel sokféleképpen kerülhet megjelenítésre, például a már említett alma is könnyen felismerhető, amikor a Grimm testvérek Hófehérkéje
tartja a kezében, vagy egy Apple termék logója. Ezen dekódolásnak megfelelően pedig folytatjuk az üzenet értelmezését. Harmadsorban figyelembe kell vennünk azt, hogy mindenki saját, szubjektív kognitív tudással és tapasztalattal rendelkezik, ezért az érzékelésünk soha nem „tiszta”. Az élményeink, amelyek hozzátesznek az eddigi énünk meglátásaihoz, mind befolyásolják, hogyan értelmezzük a minket körülvevő világot. Ebből adódóan képtelenek vagyunk arra, hogy mindig teljes mértékben ugyanazt értsük, lássuk, halljuk, amit a másik. Mindamellett, hogy ebből adódóan a kommunikáció is félrecsúszhat, a magunktól másnak tekintett kultúra szimbólumrendszerének értelmezése is sok betöltendő foltot hagy maga után. Erwin Panofsky német művészettörténész ezért fontosnak tartotta az „ikonográfiai szimbólumok” kifejezés megalkotását, amely azt a feltételezést takarja, hogy egy adott szöveg értelmezése során rendelkezünk-e a mű dekódolásához szükséges koncepciók és témák ismeretével. Végezetül pedig mindez kiegészül még azzal a ténnyel, hogy hajlamosak vagyunk azt érteni, amit mi saját magunkra tekintve hasznosnak találunk…
„Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával. Legutóbb ...
Ernst Cassirer német filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint szimbólumkészítő állat. Nyelvhasználatunkon keresztül szimbólumokat, azaz jeleket alkotunk, amelyek ...
Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy ...
Az igazgató éppen csak rám nézett, és azt mondta: inasnak gyönge, de süvölvénynek megteszi. A javítóműhely ezzel a kijelentéssel fogadott be a maga közösségébe, de ...