Várady Tibor: Népellenes mosoly; Protivnarodni osmeh. Magyarról szerb nyelvre fordította Vickó Árpád. Akademska knjiga, Novi Sad, 2021
Írásom legvégén, az utolsó bekezdésben igyekszem feltárni, hol is kezdődtek Várady Tibor könyvének történetei.
*
Úgy történt, hogy amikor nekifogtam az írásnak Várady Tibor Népellenes mosoly című könyvéről, máris elkövettem egy hibát. A tudatos és megfontolt ismétlésre törekvés helyett – mivel már írtam Váradyról – eldöntöttem, korábbi szövegeimre nem leszek tekintettel. És ezzel máris besétáltam a zsákutcába. (Elsősorban azt kellett volna ismételnem, hogy Várady a bírósági ügyeket a családi ügyvédi irattárból meríti, és mintegy lendítőkerékként használja fel látszólag dokumentatív, ellenemlékirat prózájában…)
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.
Magától értetődik, hogy vannak különbségek is. Kulcsfontosságú különbség a becsületért folytatott harc. Míg a Libatoll és történelemben párbajoztak, e kötetben a becsület a bíróságon kerestetik.
Várady természetesen ellenőrizte, milyen drágák manapság a bírósági perek, ezért aztán a becsületért többé senki nem harcol. Létezett és valószínűleg még most is van a Vajdasági Íróegyesület alapszabályában egy „becsületbíróság”, ám ezt úgy értelmezték, hogy ez a testület belenyúl a bukszájába, és mindenkit becsülettel megvendégel.
Be kell látnom, nagyot hibáztam.
Így most betekintést engedek az olvasónak a szövegembe, rámutatván mindazon hibákra, amelyeket elkövettem.
Legelőször is, az eredetiségre való törekvésem okán, írásomat egyenesen azzal az állítással indítottam, hogy Váradyról a legjobb szöveget Miloš Crnjanski közölte 1919-ben az újvidéki Jedinstvo (Egység) című folyóiratban. (Védelmemre felhoztam a tézist: ugyan már, mit tesz száz év az irodalomban? Eszembe jutott egy sajkáslaki, falubéli barátom, aki a magyar szomszédjaival folytatott okoskodási versenyükről ezt mondta: „és akkor én, abban a huzavonában, elloptam tőlük háromszáz évet”.) Miloš Crnjanski írásának címe: Nevelés és forradalmak. (Nevelésen érti Crnjanski „a munkát egészében és minden munkát e földön”.) Később majd meglátjuk, Várady hogyan védelmezi a munkát.
Crnjanski rámutatott, mi minden jár együtt a forradalommal. (Próbálják csak meg azt a szöveget Várady e könyvének ismertetéseként olvasni.) A munkát vette védelmébe az a sajkáslaki házigazda is, aki a forradalmárokról csupán ennyit mondott: „A háború előtt egyiküknek sem volt szénakazal az udvarán.”
Csakhogy szólnom kell arról is, mit olvasott Crnjanski 1919 előtt. (Egyszerűen többet tudott, mint a kortársai.) Olvasta azt is, amit Gorkij írt Leninről. És ekkor már muszáj volt megemlítenem azt a személyt is, akinek Crnjanski ajándékba adta Makszim Gorkij e könyvét, amelyet Bécsből hozott el Zágrábba. És már rá is tértem arra a másik íróra, Ivo Andrićra, aki ezt a könyvet ismertette, és ugyanő a II. világháború után közölt egy elbeszélést a nagyapja naplójáról… Természetesen emlékezetemben volt, hogy Várady írás közben nem szakad el a nagyapja naplójától. Előbbi író a nagyapa képzeletbeli naplója által mentette meg az életét, míg Várady a nagyapja naplója által oldja fel kétségeit. Vagy pontosabban fogalmazva: mintegy támasztékként használja a nagyapa naplóját.
Ám ezt a kezdést rögvest el kellett hagyni. Meglehetősen nagyképű, erőltetett, és nem a könyv szelleme szerint való. Várady ugyanis a kisember felé fordul, a történelemből észrevétlenül kimaradt ember felé. Abba is hagyom ezt a kezdést, mielőtt még szétterjedne az egész szövegen.
Volt egy másik, később kiderül, még kockázatosabb kezdésem is. Arra gondoltam, hogy Várady rögeszmetémáiból indulok ki.
Egyik előző könyvében Várady történetesen Konfuciuszt idézte – arról, hogy Konfuciusz a hatalomra kerülése esetén legelőször is a szavaknak adná vissza a jelentését. Nem emlékszem már, hogy Konfuciusz ezt a SÜRGŐS szó jelentésével illusztrálja-e. Mint amikor egy képzeletbeli válságstáb valamilyen okból például egy sürgős tanácskozást keddről áthelyez szombatra.
E könyvében Várady „választ” egy álszót. Illetve azt nem is Várady választja, hanem mesél a szó megválasztásáról Németországban. Jómagam e könyvben választanék egy ilyen álszót. Azt a szót, amely idegesít a könyvben, ám objektíve semmi köze Váradyhoz, sem a fordítóhoz, sem a lektorhoz – ez pedig: a bírónő. (Nekem mint olvasónak nem fontos, hogy a bíró milyen nemű. Nem is szeretném tudni. Nincsenek ilyesfajta előítéleteim.) Csakis azért idegesít a bírónő, mert olyan bejárónős.
A kádi felesége a kádi neje, a bíró felesége a bíró neje, ám ha a bíró egy hölgy, akkor muszáj bírónőt mondani? Itt aztán aligha találom föl magam. (Nem sikerült ez annak a kollégámnak sem, aki előterjesztést készített egy fiatal kolléganőről, és konfliktusba került a nőmozgalommal. Az előterjesztés aláírói mind ott találták magukat az etikai bizottság előtt a vádlottak padján. A bizottság tagjainak kétharmada viszont, akik a vádlottak padján ültek, kolléganő volt.) Azután még további asszociációk vezéreltek. Említenem kellene a könyvben előforduló bírákat is. A legkedvesebb számomra az, akinek a nevét sehogyan sem tudtam megjegyezni. De könnyen körülírható. A kávéházban élt, tudott viselkedni, de újvidéki lakásában soha nem éjszakázott. (Amikor a vonat otthagyta – vannak vonatok, amelyek elszöknek az utas elől ahelyett, hogy bevárnák –, az egyetemi dolgozószobájában aludt. Mellesleg hogy is ne említenénk itt meg Tošót, aki egyik könyvében lekéste a tegnapi vonatot.) Viszont megjegyeztem – visszatérve a bírónkhoz –, ahogyan Szabó Ida igyekezett őt elhallgattatni. Csupán a háború alatti tartására emlékeztette. Itt most rátérhetnék arra, miként választja ki a hatalom a kádereit, de ez nem volna értelmes. Mellesleg, ismét mellesleg, ha már az értelmet említem – ebben a könyvben az értelem ritkán kap teret. Várady különös hangsúllyal jelzi, mikor jelenik meg az értelem. Így hát ez sem bölcs kezdés.
Nagy volt a kísértés, hogy rajzzal indítsam ezt a szöveget. Lerajzolnék egy falut, a neve Međa. A falu, noha senkinek sem vétett, folyton költözött egyik államból a másikba, ahogyan a határok elmozdultak. Ám ugyanez a falu nem mozdult sem a felkelő és a lenyugvó naphoz, sem pedig az ott hömpölygő folyóhoz képest… Ezek a határok jelentenék a történelmet – s ha már rajzolok, legyen teljes a kép –, amely ront és javít az emberi sorsokon, és lehetne a falu az egyszerű, hétköznapi, változás nélküli életnek a képe. Épp ezt az egyszerű életet keresi Várady. Az életet – történelem, ideológia és politika fölött… Vajon nem ezt az életet akarta ugyancsak megjeleníteni a költészetében Mileta Jakšić? Ő az a költő, aki a szélről is tudott oldalakat írni… Nos, a szél e könyvben is jelen van. A szél kisodorja és szétviszi Várady kezéből a peres iratokat. Fut az iratok után… (Megjelenik szemem előtt hirtelen egy másik író, úgyszintén Bánátból, Milan Lazarević. Amikor a szél széthordja a teleírt oldalakat, ő fel sem kel, meg sem moccan. Ami jár a szélnek, vigye, hisz az övé…) Várady siet a papírok után, mégis jut írásra az időből. A történet nem szökhet meg. A kitérő azért van, hogy kikerekedjen a történet. És a per többé el nem veszíthető.
Talán a legokosabb volna, ha e könyvismertetést azzal a mondattal kezdeném, amelyet már több alkalommal leírtam (így aztán ki is merítettem) arról, hogy az irodalom kigondolni sem képes mindazt, amit az élet megrendez.
Mi több, Várady még az abszurd színházzal is „harcot vív”. És az abszurd színház megjelenése olyan, akár a szenteltvíz, mindahhoz képest, ami a háborús és a háború utáni években Bánátban történik. (Különösen a háború utáni első napokban.)
Írjuk csak le először is a könyv címét: Népellenes mosoly. Vagyis, ez a nép ellenében való mosoly. De mi a nép? A nép ugyebár az a többség, amely lelkesen üdvözli a hatalom húzásait. Az a népellenes mosoly valójában a gúnymosoly, amely átsejlik az utca túloldaláról – még a függöny jótékony takarásából is.
Mert nincs átlátszatlan függöny, ha népellenes mosolyról van szó. Úgy vélem, abban a pillanatban a népellenes mosoly még a Holdról is látható volt. (Mellesleg ismerek olyan embert, akinek az elmélete szerint az amerikaiak a Holdra szállást Bánátban filmezték – ha már a Holdnál és Bánátnál tartunk. Amerikaiakról és a Coca-Coláról most nem beszélünk – ami nem jelenti azt, hogy a könyvben ne esnék minderről szó. A hangsúly most azon van, hogy Bánátban nincsenek emberek…)
Érdekes volna írni arról is, mi az, ami fölött Várady elsiklik. Azaz legalábbis látszólag elsiklik. A háború után a férfiaknak nem volt könnyű megnősülni (de mikor is volt könnyű) – kiváltképp, ha hivatásos katona volt az illető. Bizonyos korhatárt be kellett töltenie, és a jövendőbeli menyasszonynak is szigorú feltételeket szabtak. Ám épp e helyütt Várady elsiklott egy mondat fölött. Olyasmiről, hogy a fiatalember életkorát, amikor a háborúba küldik, nem kérdezik.
Bizonyára izgalmas volna végigkísérni egy történetet Várady Tibor hangsúlyos objektivitásáról. Ragaszkodik a dokumentumhoz, az ügyirathoz, a kontextushoz, visszanyúlva olykor a római joghoz is… A legkomolyabban vizsgálja a vádlottak vallomásait. Idézem: „tagadja, hogy viszonyt folytatott Katarinával; nem emlékszik, hogy viszonya volt Natalijával”. Mellesleg, ha már a viszonynál tartunk, hogyan viszonyul Várady a „viszonyhoz”? Az írók, akik az aktus leírását illetően ellenszegülnek, tanulhatnának egyszerűséget Várady Tibortól. Olykor elegendő leírni: „az események alakulása”, és ezáltal minden világos. (Noha az így lecsupaszított „alakulás” nem mond semmit.)
Másfelől jelen van Várady Tibor hangsúlyos szubjektivitása is. Mindvégig itt van! Előttünk áll teljes élettapasztalatával: a gyerekkortól a belgrádi egyetemi éveken át Amerikáig, majd elvezet egészen az alkotóműhelyig, ahová be is engedi az olvasót. Sőt, az olvasóra bízza, döntse el, mi történt. De „elsiklik”, és nem mondja ki ítéletét a konkrét esetben; minthogy azt sem vallja be, itt ügyész lenne, vagy védőügyvéd… Várady gyakorlatias emberként is fontos: segít, hogyan vegyük le kabátunkat (második sorban); ugyanígy a menzával kapcsolatos tapasztalatait is megosztja… (A teljes evőeszköz hiányában – fogjunk kanalat.)
Ha már a menzát említettük, időzzünk el az ebédnél mint sajátos rezgéseket jelző szeizmográfnál Bánátban. Amennyiben fontos, életbevágó dolog történik – a reggeli, az ebéd vagy a vacsora eltolódik. Ám a belgrádi diákévek alatt megtapasztalta Várady, hogy az ebéd még ki is maradhat. Aki elkövette Váradyval és nem csak vele – nevét nem mondjuk –, hogy az ebéd kimaradt, azt is elkövette, hogy sokaknak akadjon a torkán mind az ebéd, mind az élet. És nem csak egyszer.
E könyvben minden valami egyetlen nagy túlélési történet részeként van jelen. És mindenütt az egyszerű kisember áll a figyelem középpontjában. Mindegy, miről legyen szó, arról éppen, hogy egy ember feleségül venné asszonyát, vagy a fürdésre is alkalmas tócsánál ottfelejtett és elfelejtett gatya „eltulajdonításáról”… Vagy a gyermek örökbefogadásáról szóló történet… Annak az embernek a története is szép, aki haszonra tett szert a háború alatt.
Arról az emberről van szó, aki még a háború előtt építési anyagot vásárolt, majd a saját földjén házat épített, amely a háború után többet ért már, mint amennyi pénzt az építőanyagba befektetett. Van-e abban logika, hogy az ember ma házat épít falun – ahol az új ház értéke meg sem közelíti a ráfordított anyag értékét –, majd visszaköveteli elveszett pénzét?
Ne támadjanak ezért rám. Csupán követem ugyanezt a logikát. Amennyiben lehetséges, hogy a kondér megfial – vagy mondhatnánk azt is: megellik –, akkor meg is dögölhet. Semmit nem én gondoltam ki. (Az élet, falun, tervszerűen vesztette értelmét.)
Akik dicsőítették a munkát – „éljen, éljen a munka” –, olykor magáról a munkáról feledkeztek meg. És világosan látszik, Várady Tibor melyik oldalon áll. Voltak háborús nyerészkedők, ám munkanyerészkedőkről nem tudni.
Most látom, hogy írásommal nem haladtam, hanem csak elhúztam és elodáztam, hogy szót ejtsek a legfájdalmasabbról. (Ha labdarúgásról volna szó, azt mondanánk, őriztem az eredményt.) A legfájdalmasabb talán a megtorlásról szóló történet – közvetlenül a II. világháború befejezése után tábort létesítettek, amelyet nem koncentrációs, hanem munkatábornak neveztek, mintegy tíz kilométernyire Sajkáslaktól, Titel mellett, Knićaninban. (A Tisza túlpartján! A folyónak is megvolt a maga szerepe.) Erről vélhetően keveset lehetett tudni. Most az egyszerű ember ismereteiről beszélek.
Ugyanilyen szörnyű a háborút átvészelt zsidók sorsa is. Lederer Györgyre gondolok. Lederert a németekkel való kollaborálás miatt börtönbüntetésre ítélni, ehhez valóban különös furfang kellett.
Még az egyenlősdire is ügyeltek: a feleségét is elítélték. Milliméternyi pontossággal szabták ki a büntetéseket. Nem tudom, hogy esett Lederernek, amikor a 3000 hektáros termőföldjét elkobozták. Számomra fájóbb volt, amikor visszaadták. Azt a négy és fél hektárt. Fél hektár szőlőt, négy hektár ártéri területet. Ám Lederer megérezte, bölcsebb erről lemondani… és mindezt odaajándékozni az új államnak…
Írásomat lassan befejezem. Leírom a legérdekesebb személyt, egyszersmind törlesztem az adósságomat. Volt egy barátom Sajkáslakon, akinek üdvözlés helyett ez volt a szavajárása: „Ki tudja, miért jó, vagy miért nem jó”. E mondatból kiindulva kezdem Kovács István prelátus történetét. (Keresem, ami jó.) Én másképpen tekintek a prelátusra, mint Várady Tibor nagyapja. A szememben ő egy bölcs ember – míg Várady Imre leginkább olyan embernek látja, aki a magyar nép sorsdöntő pillanataiban elvéti a témát…
1944. október elején Nagybecskereken megjelennek a felszabadítók. Garázdálkodnak. Várady Imre a helyi Népfelszabadító Bizottság tagjaként értekezletre hívja a nagybecskereki tekintélyesebb magyarokat. Mi legyen a teendő a továbbiakban, hogyan szerveződjenek, kihez lehet fordulni, hogyan állítsák meg a garázdálkodást… Egész sor kérdés felmerült. Húsznál is többen tettek eleget a felhívásnak. Ám a gyűlésen magához ragadja a szót Kovács István prelátus, és ahogy Várady Imre elmeséli (mintha akadémiai beszédet tartana), beszédbe kezd a magyar nyelv szépségeiről és arról az emberről, aki e szépségeket felismerte. Továbbá elmeséli a prelátus a hallgatóságnak, hogyan utazott Rómába ennek az embernek a sírjához, sőt azt is elmondja, amire akkor gondolt. A prelátus elvétette a témát, de hogyan is lehetne megszakítani őt? A gyűlésről a hallgatóság lassacskán eltávozott… és amikor a prelátus látta, hogy mindössze öten-hatan maradtak, ő maga is elment. (Nem tudom, beszélt-e még távoztában is.)
Mielőtt még elítélné valaki a prelátust, gondolkozzanak csak el, mi történhetett volna, ha az értekezlet sikerrel zárul. Elképzelhetik, ha minden résztvevő neve ott szerepel a határozatok alatt! Ez lett volna a tökéletes névsor a felszabadítók számára. (Attól tartok, hogy a névsor után a határozatokat már el sem olvassák…) A prelátus, úgy tetszik, éppúgy tudta, mint Lederer, mikor érdemes bölcsen lemondani valamiről… („Térj már, szegény Catullus, jobbik eszedre s tekintsd, mi veszni indult, elveszettnek” – idézem, hogy e kritika is a könyv szelleméhez méltó legyen.)
Végezetül feltárom, hol is kezdődött ez a történet. (Amikor a futballedzők elemzik, hogyan is esett a gól, akkor azt a pillanatot keresik, amikor a labda a gól belövése előtt elveszett.)
Egyszóval, minden a müncheni sörözőben kezdődött. Senkinek nem volt gyanús, hogy egy ember éppen nem sört, hanem vizet iszik!
Ám ez egy másik könyvből való történet.
Vujicsics Marietta fordítása