Halmosi Sándor: Tantra és hőszivattyú. A mélyalkalmazkodás napi csodái. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023
Aki ismeri Halmosi Sándor versesköteteit, A démonokkal flancolótól a Lao-ce szenvedélyéig, s azokon át szerette meg a szerző kifinomult és különleges líráját, őszinte emberi üzeneteket, tiszta emberi gondolatokat, érzelmeket, hangulatokat hordozó, tömör, szép költeményeit, melyeket könnyű és jóleső érzés befogadni az olvasónak, meglepődve ugyan, ám annál nagyobb odafigyeléssel olvashatta lírai trilógiájának három, egymás után megjelenő kötetét (Napszálkák, Neretva, Katharok), melyekben új költői szemléletmóddal, filozófiával, más (egyszerűbb és emberibb) kultúrák igencsak megszívlelendő bölcseleteivel, a test és lélek egymással racionális, ám ugyanakkor misztikus módon is összefüggő kérdéseivel, a rohanó, a felszínes, az igazi emberi értékeket lassan elfeledő világban él(degél)ő, lélekben elsikkadó emberrel (bármelyikünkkel) találkozhat. Ezeknek a verseknek az olvasása, megértése valóban nagyobb odafigyelést igényel az olvasó részéről, s nem csak azt: a filozófiai, bibliai, irodalmi utalásoknak érdemes utánajárni, utánaolvasni, hisz a gondolatmenet lényegét emelik ki, támasztják alá, összefüggéseket tárnak fel, megvilágítják a mondanivalót.
Halmosi Tantra és hőszivattyú című legújabb kötete a hármas lírai trilógia folytatása tulajdonképpen, ám itt már nyoma sincs őszinte felháborodásnak, kiborulásnak, kétségbeesésnek, annak kapcsán, hogy hová is tart a világ. Maga a cím is (tantra: egy mindent átfogó tudás, a tudat tágítása; s a hőszivattyú, melynek működési elve a megújuló energián alapszik) arra utal, hogy már csak az elmélkedés maradt – megállapítások, riasztó és kegyetlen tények valóságosságától megtörten a költő már nem hiszi, hogy az embertelen világ megjavítható, nagy erőfeszítések után végképp levonta következtetéseit. Ugyanakkor máris előrevetíthető, hogy pesszimizmusa mégsem egyértelmű és nem kizárólagos, hisz ezek a versek az olvasó elé kerültek, és gondolkodásra késztetik; saját életérzését, meglátásait ismeri fel bennük, s itt is megjegyzendő: a vers jelentésének, üzenetének megértését, kitágítását segítő, biztosan nem mindenki számára ismert bölcseleti, bibliai utalásokhoz való utánaolvasással.
„Áttetsző metaforáin át fényre ágaskodik / a fénysóvár élet” – mondja Halmosi az Égi gobelinek című versében. A fény elérésének vágya gyakran visszatér a kötet verseiben. Ezzel a vággyal egy időben a beismerés is ott van, hogy akkora már az önzés, a képmutatás, hogy ez a világ meg sem érdemli a fényt, a felemelkedést: „belepofátlankodni a fénybe” (Vajon mire gondolhatott), „az újjá nem születő fény ünnepe” (Korpaarcú korok), „behúzom a függönyt, maradjon kint / legjobb énünk, a fény” (Behúzom a függönyt). Az utóbbi, a rideg tényfelsorolás miatt megrázó, ugyanakkor az olvasó számára kijózanító versben fejti ki részletesen, miért is nem érdemel fényt a világ: „1 millió hektár erdőveszteség, / 2 millió 318 ezer elsivatagosodott hektár, / 868 millió alultáplált ember a világon, / 1 milliárd 741 millió túlsúlyos, / ma éhen halt 15 836 ember”. Ugyanitt Ezékielt idézi: „Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek.” Halmosi a lélek útjain, bibliai helyeken jár verseiben, bibliai idézeteket vagy utalásokat visz be verseibe („arra sem vagyunk méltók, hogy saruját megoldjuk”), ám ezekben a szövegkörnyezetekben egyértelműen azt sugallja, hogy a bibliai igazságok sem tartóoszlopok immár, a hit elgyengült, elfáradt a lélek, az anyag, az ember, nincs esély a felemelkedésre. Arra mutat rá, hogy a világ teli van bántással és fájdalommal, a megbocsátás hiánya s a magányosság uralkodik, a lelkek mélyén ott sínylődik, elnyomva, a „kedves emberekkel, szerető társsal” való együttlét utáni sóvárgás; hiányzik a csend, a megnyugtató; „csendbőgés” van, s „a lövészárok csendje, őrjítő károgás”, sőt a csönd már fenyegető: „Csendes apokalipszis lesz”, „De már térdig ér”. S hiányzik egymás stigmáinak szeretése, az egymás lelkébe való belenézés, az emberi meglátása egymásban: „A stigmáidat szeretem / Amiket belül hordasz” (A stigmáidat szeretem). A tisztaság keresése a költő részéről már nem egy aktív „tevékenység”, hisz az csak „Egy csepp a sztalagmiton”, vagyis talán a cseppkőbarlang érintetlenségében ott lakozik még. Halmosi a sivár lelkületű, fojtogató világban is próbálkozik felelni arra, mi lehetne a megoldás: „És egybegyűjteni megint / Az egybegyűlni nem akaró / lelkeket / S összekapaszkodni / S héjszát járni / a tűz körül / kifulladásig” (Venni a bátorságot). Ami a lélektelen világgal ellentétben áll, az egyedül Majkpuszta, a Majki Remeteség, amit akár a költő mentsvárának is nevezhetnénk. Ezen a szakrális helyen a csönd, az oltárszobák, a barokk címeres házak teljes nyugalmat ígérnek és adnak, itt megmaradt az egyszerűség tisztasága, a romlatlanság, ahol „nem lehet nem hinni a feltámadásban”.
Halmosi verseiben nemcsak bibliai utalásokkal találkozunk, de más költőktől való idézetekkel, utalásokkal is – s az olvasó ezzel máris képet kap, jelentést, hangulatot, ami felduzzasztja a verset azzal, hogy beleolvad, azzal, hogy alappillérévé válik, s még fontosabbá és kifejezőbbé teszi a mondanivalót. Ezek az idézetek, kifejezések ugyanakkor felülmúlhatatlanok is. Ilyen az „arany és kék szavakkal”, Dsida Jenő egyik verscíme, vagy József Attila szavai, a „pillantásod metsz és alakít”. A költő által képzett új szavak sem hiányoznak a versekből (csendbőgés: amely a szarvasbőgésre utal, és versengésről, a hatalom kinyilvánításáról szól; ténsangyalok: amely szerint az angyalok sem angyaliak immár; fájtól fájig: utalva arra, hogy a fájdalom óriási területet beborít – Újbudától Potaláig, vagyis Tibetig). A versek nyelvezetére, mint ahogyan Halmosi költészetére eddig is, a tömörség, a szikár kifejezések, a rövid, ám súlyos mondatok a jellemzőek.
A kötet végén a rövid, tényeket közlő Tantra- és Mágia-versek egymásutánja olyan, mint egy pontos, hideg, tényfeltáró, kegyetlenül igaz helyzetjelentés: „A testek, a mozdulatok, a lejtések fekete-fehér negatívjai, / mint egy ordítás utáni hirtelen csend, / mi szétárad.” (Tantra). A Razglednicákban megfogalmazott rövid, tömény, mély jelentést hordozó gondolatok („Ahogy a mulasztásainktól felnövünk.”; „Az vagy, ami megérint.”; „Újra és újra letenni a garast.”) tudatából fölrezzentik az olvasót, gondolkodásra, a gondolatok kifejtésére, továbbvitelére késztetik – és Halmosi Sándor gondolatait valóban tovább kell vinni, kimondani, megérteni, bevallani, hogy megértettük és megszívleltük őket. De nem csak ennyi. Ha elérünk odáig, hogy „letehetjük végre / az összes szúró és vágó szerszámot, lélek / kioltására alkalmas eszközt, szót, praktikát. / Ami felszakad, némán szakad. / Ami csend, tovább csendül.” (Aztán mégiscsak), akkor képesek leszünk majd meglátni egymás stigmáit, mint ahogy azt is, mi az, amiből már alig maradt a világban. Mert ez az alig valóban túl kevés nekünk.