Arnaldur Indriðason: Kihantolt bűnök. Fordította Tótfalusi István. Animus Kiadó, Budapest, 2007
Lapunk hasábjain már ismertettem az izlandi szerző Hidegzóna című, politikába ágyazott krimijét, ott említettem, hogy Arnaldur Indriðason eddig az egyetlen olyan szerző, aki két egymást követő évben elnyerte a skandináv krimiírók szövetségének díját, ráadásul egyedüli nem angolszász szerzőként kiérdemelte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers’ Association) Gold Dagger (Arany Tőr) presztízsértékű díját is, mégpedig a következőkben bemutatásra kerülő, Kihantolt bűnök című krimijével. Természetesen a kíváncsiság hajtott, hogy elővegyem ezt az eredetileg 2002-ben, magyarul pedig 2007-ben megjelent könyvet.
A Hidegzóna két évvel a Kihantolt bűnök után jelent meg eredeti nyelven, ám nagy a hasonlóság köztük. A nyomozócsoport például teljesen ugyanaz. Mindkét regény azzal kezdődik, hogy találnak egy csontvázat, az egyik regényben egy leapadó tó fenekén, a másikban sekélyen a földbe ásva. Ráadásul mindkét helyszínen (teljesen feleslegesen) feltűnik egy geológus – mintha a szerző erősen vonzódna ehhez a szakmához, noha ő eredetileg történész –, az egyik regényben nő, a másikban férfi a földtani szakértő (ami ugyancsak lényegtelen). Hasonló a történetvezetés is, mindkét regényben két különböző idősíkon zajlanak az események, a Kihantolt bűnökben az egyik szál a családon belüli erőszak témája mentén halad, a másik pedig az izlandi fiatalok drogproblémáira fókuszál, központi alakja a nyomozócsoportot vezető Erlendur felügyelő lánya meg alkoholista fia, ők a későbbi regényben is szerepelnek.
Arnaldur Indriðason regényeiben – más nyomozós sorozatoktól eltérően – a detektíveknek van magánéletük, amely a körülmények közepette alakul, fejlődik, változik, az általuk vizsgált bűncselekmények újak csupán. Az említett két regény esetében a felvetett téma hasonló, ám az elföldelt, illetve a tófenékre süllyesztett csontváz ügye az első fejezeteket követően szinte érdektelenné válik. A most tárgyalt regényben a nyomozók egy régész-muzeológus véleményét is kikérik, amely szerint szó sem lehet viking sírról, az áldozatot ötven–hetven éve földelték el, mégpedig élve. Az ügy tehát nem a régészekre, hanem a rendőrökre tartozik, mégis ő vezeti az aprólékos, lassan haladó ásatást, amely nem több egy kihantolásnál.
A családon belüli erőszak ábrázolása nagyon durva. Az események az 1940-es évek táján játszódnak, egy szinte sebtében kötött házasságban a férj kíméletlenül terrorizálja a feleségét, bestiális lelki és fizikai terror alatt tartja, kiöli a nő önbecsülését, megtöri minden ellenállását, és állandó félelemben tartja azzal, hogy folyton két fia és gyermekbénulásban szenvedő lánya megölésével fenyegeti. A másik oldalon ott a nyomozást vezető felügyelő földúlt házassága, a férfi húsz évvel korábban faképnél hagyta a feleségét a lányukkal és a fiukkal. A nő ezt soha nem bocsátotta meg, a lányuk igyekezett kapcsolatot teremteni az apjával, de a drog lehúzta, a fiuk nem közeledett az apjukhoz, és most a lány elvetélt, emiatt kómába esett. A felügyelő rettenetesen aggódik miatta, ám a volt feleségével még ekkor sem hajlandó szembesülni, miként az sem vele. A regény végén a felügyelő lánya magához tér a kómából (különben nem szerepelhetne Erlendur felügyelő sorozatának későbbi darabjaiban). A csontváz régészek általi kihantolása és a nyomozás viszont folytatódik, egyre érdekesebb dolgok derülnek ki a múlt század derekáról. Sejteni lehet, hogy az abban a korban megjelenített családból került ki az elhantolt áldozat, de bármelyikük lehet a kihantolt tetem, az erőszakos apa, a mártír anya, a nyomorék kislány vagy a serdülőkorban lévő, az anyját védeni kívánó idősebb fiú. A rendőrség viszont még azt sem tudja, melyik családról lehet szó, semmi nyom nem utal rájuk. A csontvázat sem emelték ki, a neme is bizonytalan, ráadásul egy rejtélyes eltűnés elvonja a rendőrök figyelmét.
A Hidegzóna politikai krimibe ágyazott bűnügyi regény volt, a Kihantolt bűnök inkább pszichológiai thriller, de ebből sem hiányzik a második világháború hatása Izlandra – ne feledjük, a szerző eredetileg történész végzettségű –, és itt is szerepet kapnak az izlandi nagykövetségek. Meg a tetthely környékén terjengő pletykák, amelyekben akár értékes információk is rejtezhetnek.
Az apa által terrorizált családban nevelkedett, felnőtt korában pszichológiai végzettséget szerzett nyomorék kislány mesélte öregkorában, amikor a rendőrség rábukkant, hogy a családfő lélekgyilkosságot hajtott végre a famíliáján: „Minden napot gyűlölet közepette tölteni, amely nem enyhül. Tegyen az ember bármit. Nem lehet változtatni rajta, végül az ember elveszíti független akaratát, és egyetlen reménye marad, hogy a következő verés nem lesz olyan szörnyű, mint az előző.” Vallomásával, pontosabban kitárulkozásával lényegében meg is adja a történet kulcsát: „A verések fokozatosan szadizmusba csapnak át, mert az erőszakos férfinak nincs semmi más hatalma a világon, csak amivel a nő felett, a felesége felett bír, és ez abszolút hatalom, mert a férfi tudja, hogy a nő semmit se tehet ellene. A nő totálisan ki van szolgáltatva neki, és totálisan függ tőle, mert a férje nemcsak őt fenyegeti gyűlöletével, hanem gyűlöli a gyerekeit is, és nem hagy kétséget afelől, hogy rajtuk torolja meg, ha nő megpróbál kitörni, szabadulni a hatalmától. Mind a fizikai erőszak, a fájdalom, a tört csontok, a sebek, foltok és zúzódások, a bedagadt szemek és a felrepedt ajkak – mindez semmi a szellemi gyötrelmekhez hasonlítva. A soha nem enyhülő rettegés.” Ha a nyomozók fél órával türelmesebbek, és tovább hallgatták volna a bénulás következményeiből felépült nő történetét, és nem rohannak el rögtön, amint a régész jelenti, hogy kiásták a csontokat, nyomban a végére járhattak volna a több évtizedes rejtélynek, rejtélyeknek.
Izlandon, akár az egész világon, az emberek a világvégét várták a Halley-üstökös 1910-es feltűnésekor, a végítéletre, az ítéletnapra készültek. A közel egy évszázaddal később fellelt csontváz ügyében folytatott nyomozás vezetője a kómában fekvő lánya kórházi ágyán ennek kapcsán így bölcselkedik: „Mindnyájunknak megvan a külön ítéletnapunk. Egyesek magukra idézik, mások igyekeznek elkerülni. Legtöbben félünk tőle, tiszteletet mutatunk iránta.”
Elolvastam a regényt, csak ajánlani tudom a skandináv krimik kedvelőinek, ám nem sikerült kiderítenem, hogy mi nyerhette meg benne annyira a brit krimiírók szövetségének tagjait.
Végezetül: mindazok a könyvek, amelyekről ebben a rovatban írok, megjelenésük idejétől függetlenül üzleti forgalomban vannak, beszerezhetők.