Douglas Preston – Lincoln Child: A csontok rejtélye. (Nora Kelly 1.) Fordította Kajsza Krisztina. General Press Könyvkiadó, Budapest
A szerzőpáros eddig már húsz krimit írt Pendergast, az FBI különleges ügynöke főszereplésével, a külön-külön jegyzett szerzői köteteiket számba sem tudom venni – mind a sorozatból, mind az egyedül írott regényeik közül nem egyet ismertettünk már az Előretolt Helyőrség vajdasági kiadásában –, és most új sorozatot indított a páros, ezúttal Nora Kelly lesz a regények központi figurája. Úgy tűnik, Pendergast körül lassan kezd elfogyni a levegő, ám nem zárom ki, hogy a szerzők még folytatják a sorozatot. Azt meg kiváltképpen remélem, hogy külön-külön is írnak még regényeket, ahol nem köti őket magához a közös főhős.
A csontok rejtélye annál is inkább érdekelt, mert azon irodalmi művek közé tartozik, amelyek egy újsághír nyomán keletkeztek. Rengeteg példára akadunk mind a magyar, mind a világirodalomban, amikor az író fantáziáját egy újságban megjelent cikk, akár pár soros hír indítja be, és a „kis színes” hír még színesebb regénnyé vagy elbeszéléssé lombosodik. A mostani esetben valójában nem újsághírből indult ki a szerzőpáros, hanem egy történelmi eseményből, amelyet én egy újságban megjelent cikkből ismertem meg, bár azt sem zárhatom ki, hogy Preston és Child sem a történelemkönyvben, hanem valamelyik magazinban olvashatott róla. A történet annyi, hogy egy telepesekből álló csoport, az úgynevezett Donner-társaság egy kegyetlen hóvihar fogságába esik 1847-ben a kaliforniai hegyekben. A Sierra Nevada hegységben rekedt telepesekből minden emberit kihoz az elzártság, a kilátástalanság és a kegyetlen időjárás. Azt is, amit civilizált ember nem tekint emberi vonásnak, például a kannibalizmust. Amikor rátaláltak a Donner-társaság maradék, csontsoványra fogyott tagjaira, kiderült, hogy a túlélésük érdekében megették a társaikat. Ez tény. A regényben olvasható dolgoknak viszont nem mindegyike bizonyítható tény, hanem fikció, kitalált személyek, tárgyak és események alakítják a történetet. A szerzők a könyv végén fel is hívják az olvasó figyelmét, hogy ne vegye készpénznek a regényt, ha hitelesebben kíván tájékozódni a Donner-társaság kalandjáról, olvassa el a témában született számos népszerűsítő publikáció egyikét. Ezeket a szerzőpáros is vélhetően alaposan áttanulmányozta.
A regényben Nora Kelly egy Clive Benton nevű történésztől értesül a telepeseknek a XIX. század derekán történt, balszerencsés expedíciójáról és állítólagos, a csoportról leszakadtak alkotta elveszett táborukról. A kötettel valóban új sorozat kezdődik. A szerzőpáros Pendergast különleges ügynököt már végigutaztatta az Egyesült Államok számos országán, de ezt a regényt Párizsból indítják, és úgy tűnik, a francia fővárost illetően is jó a helyismeretük, mindenesetre otthonosan mozognak. Pendergast csupán a gasztronómia révén kötődött a francia kultúrához, itt pedig egy talányos bűncselekménnyel és egy gyilkossággal indul már az első fejezet. A következő fejezet már Sierra Nevadába (jelentése: havas hegységbe) vezet, az USA-ba – ugyanis Spanyolországban is van egy ilyen nevet viselő hegység –, egyenesen Jacob Donner lányának házához, neki az apja George nevű öccse volt egyike azoknak, akik meggazdagodtak az aranyásásból, illetve aranymosásból, és ő vezette a szerencsevadászokat a balsorsú karavánútra. A történész a lebontásra ítélt házban megtalálja Tamzene Donnernek, az expedíció vezetője feleségének 1846. október 12-től vezetett naplóját. A nő a pionírokat csapdába ejtő tél során éhen halt, majd a testét megették. Clive Benton – aki a túlélők egyikének leszármazottja – e dokumentum alapján kéri a régész Nora Kelly segítségét. A Donner-pionírok a zord tél fogságában három táborba szakadtak, ezekből kettőt megtaláltak, a harmadik viszont „elveszett” maradt közel két évszázadig. Ezt szeretné megtalálni a történész a régésznő segítségével, aki tudása és tapasztalata mellett intézményes hátteret is biztosíthat az expedícióhoz. A játszma részét képezi az is, hogy az „elveszett” tábor közelében ezer arany tízdolláros rejtőzhet, amelynek jelenlegi piaci értéke húszmillió dollár lehet. Kalandra fel tehát! Bármennyire is reménykedtünk, Pendergast különleges ügynök ebben a történetben is felbukkan – ráadásul nem csupán az említés erejéig.
A történet korántsem ragad le a pionírok karavánja sorsánál, újabb és újabb szálak bukkannak fel a regényben. Az egyik megmosolyogtatóan értelmetlen: valaki felbérel egy kapható embert, hogy ásson ki egy sírt, nyissa fel a benne lévő koporsót, amiért busásan megfizeti, végül jön két alak, agyonlövik a sírásót, visszaveszik tőle a pénzt, majd a koporsóval együtt eltemetik. Ennyi erővel ők maguk is simán kiáshatták volna a hullát – amelynek a jelentősége egyelőre ismeretlen, de majd több sírrablás is történik, ez lesz a fő motívum. Az viszont kétségtelen, hogy ettől a ponttól számos irányba szálazódik szét egy, illetve több bűnügyi történet. A regény derekán megnyilvánul az egyik (mellék)szereplő pusztításba forduló vallási fanatizmusa, amely nem ritka az amerikai irodalomban, sőt szerzőpárosunknál sem, például Douglas Preston Égi jelek című regényének ez az alapmotívuma (lásd: VEH, 2023. május 22.), vagy a kanadai Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlen című alkotásában egy elvadult istenhívő banda fut a mellékszálon (lásd: VEH, 2024. március 16.), a vallási elvakultság mellett éledezni kezd a pletykából, legendákból, babonából táplálkozó misztikum is, amely talán több puszta mendemondánál. Gondolhatja az olvasó.
A szerzőpárostól nem idegen az elodázás, durvábban fogalmazva az önismétlő időhúzás. Most egyfajta „objektív” látószögből ismertetik a történetet, majd a főszereplővé tett régésznő és történész társa egymás közt többször elismétli az alaptörténetet, akár egészben, akár részleteiben, majd az elsőügyes FBI-os nyomozónőt, Corrie Swansont is tájékoztatják az eseményekről, végül a főszerepre törő nyomozónő hivatalos meghallgatás során újra elmesélteti mindkettővel ugyanazt. Ez a szócséplés meghaladja az olvasó emlékezetének felfrissítését, üresjáratot jelez – noha a háttérben bonyolódik a misztikus rejtély –, ami viszont fenntartja az olvasó éberségét és kíváncsiságát. Hajdani krimik kedvelt alaphelyzetét (Agatha Christie!) idézi, hogy a kis régészcsapat egyedül tartózkodik 2000 méterrel a tengerszint felett a hegyekben, ha bűncselekmény történik, az elkövető csupán közéjük tartozhat. Hacsak közbe nem avatkozik a másfél évszázaddal korábban elhalálozottak szelleme – meg nem lennének az ügynek a táboron kívülre vezető szálai.
Ebben a regényben a konfliktus három nő között alakul: az FBI különleges ügynöke, a régésznő, illetve annak főnökasszonya, dr. Fugit között – beszélő név, elfutót, menekülőt jelent, de jellemvonásai ezt nem igazolják, inkább nevezném Kapzsi Brigantinak; így nem ökölcsapások villognak, nem lövedékek röpködnek, hanem a női érzékenység, a frusztráció meg a szájkarate nyer teret – ami, valljuk be, felüdülés a macsó krimik és thrillerek sokaságában. A szerzők alaposak, Csehov puskájához hasonlóan, amely ha feltűnik a színen, akkor előbb-utóbb el is sül, náluk is olyan jelentéktelennek tűnő elemek szerepelnek a történetben, amelyek idővel fontossá válnak, így a puska is elsül, a szivarvég is árulkodóvá lesz.
A krimi műfajától azt várjuk, hogy történjen benne bűncselekmény, a nyomozás fedje fel a tettes kilétét és tettének motivációját. Ehhez viszont kevés a szerzőpáros új sorozatának kezdő epizódja. Voltaképpen mindent a helyére raknak, ám a megoldást kénytelenek egy epilógusban összefoglalni. Ekkor jelenik meg Pendergast, mint deus ex machina, és ekkor derül ki, hogy a régésznővel már korábban együtt nyomoztak bizonyos ügyekben, az ifjú FBI-ügynöknő pedig korábban sofőrje és asszisztense, később az akadémiám hallgatója volt, tehát tökéletes hármast alkotnak. A magyar fordításban a regény címe telitalálat, mert A csontok rejtélye pontosabban fedi a történet tartalmát, mint az eredeti, Old Bones, amely lehet öreg, régi, sőt vén csont is, de itt nagyon nem erről van szó. Hogy miről, azt a szerzőpáros az epilógusban szigorúan tudományos alapon el is magyarázza. Van egy rakás sírrablásunk, fél tucat gyilkosságunk, a közvetlen elkövetők kilétéről le is hull a lepel, ám a felbujtókról csak sejteni lehet, hogy valamely kormány gonosz lépéseinek kitervelői, vagy inkább az illuminátusoknak meg a szabadkőműveseknek a számlájára írt világkormány lehet. Ez túl kevés a kitűnően felépített regény lezárásához, alig több, mint amit én egy magazinban olvastam a Donner-pionírok esetéről. Az pedig, ahogy Pendergast logikára építve nyomban megtalálja a sziklafalba rejtett aranykincset, szinte komikus. Ám ez is belefér a negyedfél száznyi oldalt kitevő izgalomba, körömrágásba és bajuszvakargatásba.