Haramza Kristóf: Tanúságtevők. Siklódy Fruzsina grafikáival. Gondolatindító Kft., Mohács, 2020.
A szocializmusban sokan úgy váltak ateistává, hogy egyetlen vallással sem ismerkedtek meg, mivel az iskolában csak a materialista tanokat oktatták. Aztán a társadalmi fordulat után a hívők elítélően szóltak azokról, akik „a legnagyobb kommunisták voltak, most meg a legnagyobb szentek lettek”. Pedig gyakran nem teljesen volt megalapozott a negatív ítélet. És mi történt azóta? Most már szabad a vallásgyakorlás, az iskolában is választható tantárgy a hittan, a templomok pedig mind üresebbek.
Nem kell, persze, kötelezően istenhívőnek lenni attól, ha megismerjük a vallási tanokat. Mégis többször tapasztaltam, hogy a médiumok vallási műsorai csupán a hívők között váltanak ki érdeklődést. Pedig csakhamar kiderül, például a rádióhallgató számára, hogy az adások nem „hittérítés” szándékával készültek, hanem az adott egyház olyan értékekre hívja föl a figyelmet, amelyek a társadalomnak évszázadokon vagy évezredeken keresztül alapértékei voltak, szerencsés helyeken még mindig azok. És ha jól végiggondoljuk, az egyházak nem önmagukért igyekeznek ezeket megtartani, hanem a társadalmak gyakran önpusztító folyamatainak meggátolására.
A Tanúságtevők című, tizenegy interjút tartalmazó kis kötet előszavában azt olvashatjuk: „Ez a kötet éppen azokra a legfontosabb, örök értékekre hívja fel a figyelmet, melyeket a múltat tisztelő, a jövőért pedig felelősséget érző ember nem téveszthet szem elől.” Tizenegy magyar egyházi személy, művész és orvos válaszolt az újságíró kérdéseire Magyarországról, Romániából, Szlovákiából és Vajdaságból. A válaszok pedig rávilágítanak arra, hogy világszerte tombol a keresztényüldözés, de míg a Közel-Keleten a háborús övezetekben a hívők akár életük árán is kitartanak a vallásuk mellett, Nyugat-Európában viszonylag könnyen adják föl az emberek a hitüket, és számolják föl a keresztény közösségeket. Eközben a nagyváradi író azt a történetet idézi föl, amikor 1965-ben a főtéren álló Szent László-templom plébánosa bejelentette a híveknek, hogy ide a továbbiakban nem járhatnak istentiszteletre, mert „városrendészeti szempontok miatt” lebontják a katolikus templomukat. Éjfélre már tízezrek jelentek meg a helyszínen, és a sok letartóztatás ellenére egy héten át védelmezték a templomot, amely így még ma is ott áll a téren.
A ferences szerzetes vallásfilozófiai kérdések által világít rá korunk emberének jelenét és jövőjét is meghatározó dilemmáira, mások esetében életük és alkotómunkájuk kibontásának során csupán egy-egy mondattal tesznek tanúságot hitükről. Az erdélyi színész azt mondja, hogy a korábbi számos fogódzó után ma már „az egyedüli fogódzópontom maga a Jóisten”. A felvidéki jeles festőművész arról mesél, hogy a Mensáros László színművésztől – aki teológiát végzett Pannonhalmán – ajándékba kapott rengeteg filozófiai kötet által miként kutatja máig az igazságot. S ha már eljutott a számítógépes grafikáig, „akkor a Jóisten kegyelméből ki kell nyitnom olyan »fájlokat« is, amelyek egyenest a transzcendenciából érkeznek el hozzám”.
A keresztény egyházak, de a társadalom jövője is azon áll vagy bukik, hogy milyen értékek birtokosaivá és terjesztőivé válnak a fiatalok. Nem véletlen tehát, hogy több interjúalany szól a bomlasztó erőkről. Az érsek-metropolita szerint nem igaz, hogy az ifjúság életkori sajátossága csak a szórakozásban áll. „Az ifjúság szeret szórakozni, de ennél sokkal lényegesebb és vonzóbb feladata van: az útkeresés. Ilyenkor keresik az élet nagy kérdéseire önmaguk válaszát, ilyenkor nyílik meg az értelmük és fedezik fel a világot. Mindez sokkal jobban érdekli a fiatalt. S pontosan ezt próbálják előle eltorlaszolni. Ehelyett inkább olyan hatásokat vonultatnak föl, melyek a testen keresztül válnak vonzókká. Ha pedig ez a féktelen, állandó szórakozás tölti be az életüket, akkor sosem lesz idejük gondolkodni.”
Mégis vannak fiatalok, akik kiállnak a múltra építő jövőt kínáló értékek mellett: a kötetben szereplő interjúkat huszonnégy éves fiatalember készítette, a grafikákat pedig húszéves egyetemistalány.