Mák Ferenc: Cicelle virágoskertjének díszei. Irodalom és nemzeti újjászületés a Délvidéken 1867–1920. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2020.
„Talán még ma is élnek öregek faluhelyen, akik derűs estidőben, mikor a fényes csillagok között teli képpel helyezkedik el a hold, Dávidot látják hegedülni és zenéjére Cicellét táncolni a holdudvaron. Nem annyira jó szem kellett az ilyen látomáshoz, mint inkább hit a régi regékben, az évszázadokon át fennmaradt hiedelmekben és babonákban, melyek apáról fiúra szállva kialakították nálunk is a vidék mitológiáját.” (Herceg János)
Hiánypótló irodalomtörténeti kötet Mák Ferencnek a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent munkája, amely a XIX. század végének feltérképezésével tekinti át alapos részletességgel vidékünk irodalmi múltját. A szerző kutatási területe a Bácska, Bánát, Dél-Baranya, valamint Szlavónia és a Muravidék XIX. századi újraalkotási és XX. századi leépülési folyamatainak oknyomozó feltárása. Alapkutatásként összeállította az említett területek 1816 és 2006 közötti közel kétszáz évének történeti bibliográfiáját. A szerző bevallása szerint első írásainak megjelenése óta folyamatosan az általánosan elfogadott és megcsontosodott tévhit felszámolásáért küzd, mely szerint „a történelmi Magyarország déli területein a török hódoltság megszűnését követően nem alakult ki önálló, saját törvényei szerint fejlődő, közéletet alakító, tudományépítő magyar kultúra, csupán a népélet öltött saját belső törvényeire és rendjére épített formát”.
Mák Ferenc 2011 óta a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet külső munkatársaként végzi kutatómunkáját, jelentős tanulmánykötetei a következők: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (2008); Magyarok a Vajdaságban 1918–1945. Kronológia (2012); Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – magyarságának sorstörténetéből (2013); Sajtó a birodalom határán. Hírlapok és nemzeti újjászületés a kiegyezés utáni Délvidéken (2019).
A kötet előszavában a szerző azzal a kérdéssel indít, vajon miért elégedtek meg tudományos életünk csaknem egy évszázada során a kutatók azzal, hogy műkedvelői törekvés címszó alá sorolták a vidékünk irodalmi intézményesítésére tett kísérleteket, az irodalmi értékeket távolságtartással kezelve, a vidékiség látszatát keltve. „Kellett lennie egy pillanatnak, amikor a polgár úgy érezte: a művelésbe vont sivár ugar és szellemi igényeinek immár biztos alapja: olyan alap, ahol minden álmát és elképzelését megvalósíthatja, tervét és jóindulatát kiteljesítheti úgy, hogy azzal egyszersmind a nagy közösség, a haza üdvét is szolgálja” – írja Mák Ferenc. A Délvidék magyarsága hosszú évtizedekig a nemzeti önazonosság történeti megismerésének tilalmai közé kényszerítve létezhetett csak. Amint azonban arra Kende Ferenc 1940-ben megjelent tanulmányában rámutatott, „a magyar kisebbségi társadalomnak, ha nem akar elpusztulni, elsősorban a szellemiségében kell megújhodnia”.
A nagy lélegzetű munka a következő fejezetcímek alatt tárgyalja az irodalom és a nemzeti újjászületés történetét a Délvidéken 1867-től 1920-ig: Parlagon heverő táj (Dél-magyarországi utazók a XVIII. és a XIX. században) – a magyar útirajz-irodalom képviselőinek beszámolói a török hódoltság után újra felfedezésre váró magyar tájakról; A gimnáziumok és a tudós tanárok szerepe a délvidéki magyar polgári kultúra megteremtésében; A város intézeteinek koronája – Szabadkai Főgimnázium; A beamterek és a megyeszékhely – Zombor és a tudós tanárok; Régibb keletű szerencsétlen viszonyok öröksége – Újvidék és a magyar irodalom; Protocolum a városról – Pancsova és a tanítómesterek; Polgári jogok és polgári kötelességek – Nagykikindai gimnázium; Józan ítéletű polgárok legyenek – Versec: polgári iskola, főreál vagy gymnasium?; Bízzunk ifjúságunk teremtő szellemében – Fehértemplom, a klasszika-filológia műhelye. Ezek a fejezetek a szellemi építkezés epizódjainak történetét vázolják fel. Ugyanis, mint a műben olvashatjuk, „a polgár előbb iskolákat, tanári közösségeket, irodalmi műhelyeket, egyesületi fórumokat, megszólalási lehetőségeket teremtett magának ahhoz, hogy a versnek, a novellának, a publicisztikának legyen olyan erőtere, ahol a küldetését teljesítheti”. Az Irodalmi társaságok – írói pályák című fejezetben részletesen értekezik a századforduló magyar irodalmának két jelentős képviselőjéről, Gozsdu Elekről (akinek zombori éveit is feltérképezi a tanulmány) és Papp Dánielről (az ómoravicai születésű, ma is egyik legtitokzatosabb magyar íróról, akit a déli vármegye adott az irodalomnak). Az utolsó fejezetben (A klasszika-filológiától Ady Endre költészetéig) az összefoglaló megjegyzések kaptak helyet.
Mák Ferenc kiemelkedően fontos kutatómunkát végez irodalomtörténetünk múltjának kutatásában. Legújabb, nagyívű munkájával is alátámasztja abbéli meggyőződését, hogy napjainkban döntően fontos a Délvidék XVIII. és XIX. századi irodalmának felfedezése és újraolvasása. „Munkámmal azt szeretném bizonyítani, hogy a Bácska és a Bánság területén élő magyarság irodalmi, művészeti, tudományos és történelmi teljesítménye olyan kincs, amely része egy tágabb – az egész nemzet tulajdonát képező – örökségnek, amelyre nemcsak az itt élő magyar nemzetrész tarthat számot, hanem egyetemes magyar értéknek is tekinthető” – írja. A szerzővel egyetértve bizton állíthatjuk, hogy „a források és a művek mélyén ott rejlenek a kételyeinkre és kétségeinkre adható válaszok”. A művekben megmutatkozik a magyar Délvidék kultúrájának sokszínűsége, egyedülálló hangulata, irodalmi-történelmi örökségünk virágoskertjének díszeiként. Papp Dániel sorait idézve: „Mi van a fölszín alatt a Bácskában?… Hogy is kaparhatná azt ki idegen patkó?!… A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálják a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és a napsugárról, ami a szívemben világít, ha hazagondolok a messzeségből.” (P. D.: Tündérlak Magyarhonban. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 8–9.)