Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors. Családi sebek és gyógyulásuk útjai. Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2018.
Manapság divatosak az olyan kötetek, melyek közérthető módon foglalkoznak pszichológiával. Instant megoldásokat kínálnak, egyrészt igazodva fogyasztói társadalmunk igényeihez, amelyben minden könnyen és gyorsan lecserélhető, akár az emberi kapcsolatok is. Másrészt iparággá válik a pszichológia, amikor a heti pszichológushoz járás közép- és felső osztálybeli rendszeres elfoglaltsággá válik, melynek során ki lehet engedni a feszültséget, csakhogy nem biztos, hogy megoldás is születik. E tendenciák mellett igazán üdítő kézbe venni egy olyan kötetet, amelyben a pszichológus szerző igényesen, mégis közérthetően foglalkozik olyan, mindenkit érdeklő kérdésekkel, mint a testvérsorrend szerepe életünkben, a poszttraumás szindróma, a tovagyűrűző traumák, a szülői álmokat megvalósítani hivatott funkciógyerekek. A fejezetek végén kérdések és összefoglalók találhatók, melyek révén közelebb juthatunk a bennünket foglalkoztató problémákhoz, sőt vannak olyanok is, amelyekre gyermekeinkkel együtt érdemes választ találnunk. A biztos családi háttértudás, a családi történetek elbeszélése ugyanis segít abban, hogy stabil helyünk legyen a világban, még ha olyan egyszerűnek tűnő kérdésekre is felelünk, mint hogyan ismerkedtek meg a nagyszüleink. Ma már azt a kérdést sem egyszerű megválaszolni, kik tartoznak a családunkhoz, amikor sok a válás, újraházasodás, az úgynevezett pathcwork család – a könyv segítséget nyújt ebben is. Ugyanis mára a nagycsaládi keretek megszűntek, a gyermek nem munkaerő, hanem a boldogság forrása, megtestesítője.
Minden családban van titok, elhallgatás. E sorok írójának történészként meggyőződése, hogy a kibeszéletlen XX. századi történelmi traumák mérgezik több generáción keresztül is az életet. Többek között a Gulag, a hadifogság, a kitelepítés élményei és annak elhallgatása miatt sokan fojtották alkoholba bánatukat, ami a következő nemzedéknél már úgy jelentkezhetett, mint lehetséges problémamegoldás nehéz helyzetekben. Ha nem alkohol, akkor drog vagy gyógyszer. Vagy gondoljunk a második világháború poklában eltűntekre, a Don-kanyarból soha vissza nem tértekre, akiket évtizedeken át hazavártak, soha nem gyászoltak el a családtagok. Ennek minden terhével együtt. Mert aki „csak” eltűnt, annak sírja nincs, bármikor betoppanhat, megörvendeztetve az anyai, testvéri szívet. Aztán eltelik egy egész élet, és nem jön vissza. Szerencsésebb esetben megtalálható internetes hadifogoly-adatbázisban, veszteséglajstromokban, a levéltárak porában. Így meggyászolható és elengedhető, ezáltal marad az, aki volt: mint nagyapám legifjabb testvére, Tóth Ferenc, aki 20 évesen nem tért vissza a második világháborúból. A katonakagulagon.hu adatbázisban találtam meg, Alsólendván esett fogságba 1945. április 5-én, és szovjet hadifogolytáborban hunyt el egy év múlva. Nagyapám, Tóth József a legidősebb volt, ő végigharcolta a háborút, hazatért, 35 évesen hunyt el kórházban, két árvát hagyva maga után. Mivel hazatért, nem lett hősi halott, így nem járt utána járadék, és a község második világháborús emlékoszlopára is csak hosszas levelezés után sikerült édesapámnak felvésetni őt. Nagyanyám megrekedt a gyász első fázisában, haragudott nagyapámra. Nem nagyon beszélt róla, halála után viszont nagynéném megtalálta legféltettebb kincsei között esküvői képüket, selyempapírba csomagolva. Így 25 évesen először láthattam, hogyan nézett ki nagyapám, milyen volt a külseje. A családi titok ez esetben feloldódott.
A titok lehet származási is: ki a valódi apa; elhallgathatnak a családban magzati korban vagy csecsemőként elveszített gyermeket, vagy az örökbefogadás tényét, ahogyan erről a kötet is ír, olvasmányos stílusban. Mi a teendő? A kibeszélés, mert a hallgatás mérgez. Egyszerűen fontos tudatosítani magát a tényt, hogy ki volt a szülő, és a családunk része a meg nem született gyerek is (akit az úgynevezett érzelmi családfán, a genogramon fel is szoktak tüntetni). A szerző hasznos szakirodalomra támaszkodik, érthető módon, a laikusok számára is emészthetően.
Ma már számos módszer közül válogathat az, aki traumáit ki szeretné beszélni, elakadásait feldolgozni. Úgy vélem, mindenkinek joga van választani a lehetőségek tárházából. Hallottam olyan történetet is Farkas Adrienne-től, hogy családállításkor – amikor idegen emberek testesítik meg a családtagokat, és létrejönnek bizonyos erőterek, melyek segítenek feloldani a konfliktusokat, feltárni a titkokat – a Don-kanyarban eltűnt hozzátartozó nem tudta lehunyni a szemét, mert nem engedték el őt. Bár kérdéses, hogy ha többéves önismereti út bejárása sem hoz változást, akkor a módszerben vagy a személyben keressük a gubancot.
Bízzunk abban, hogy a családi traumák, a generációkon át hurcolt rossz megküzdési stratégiák, magatartásminták feloldhatóak. Ebben nagy segítséget nyújthat ez a kötet.