Sajó László: Volt időnk. Apám könyve. L’Harmattan Kiadó, 2019
Hogyan lehet ábrázolni a létező szocializmust az irodalom eszközeivel a maga iszonyatában? Ez volt az első gondolatom a könyv elolvasása után. Valahogy így, azt a sajtszagú, trampli diktatúrát (Orbán Ottó: A létező szocializmusról), a VOR konfekcióöltönybe izzadt elvtársakat, akik a „mi társadalmunkban” ügyeskedve próbálták létrehozni a számukra lehető világok legjobbikát. Nemcsak az Ólomidőt, amikor azt érzed, soha sincs vége, hanem a perspektívátlanságot, a beszorítottságot. Azt az érzést, amikor látod, hogy az osztálytársad nem avatják fel úttörőnek, akkor még nem tudod, miért, majd évtizedekkel később, egy óbudai cukrászdában elmeséli, azért, mert ők a rendszer ellenségeinek számítottak, korán meghalt nagyapját internálták is.
Sajó László könyve aparegény, amelyben a már elhunyt apa szövegeit egészíti ki, kommentálja a fiú, így biztosítva teret a többnézőpontúságnak és a többféle értelmezési lehetőségnek. Néha még az anya is beleszól, kiegészít, erősítve a dokumentumjelleget, az anya szavai írásbeli közlésként szerepelnek, ő nem lesz elbeszélő, mint az apa és a fiú. Az idő lineárisan halad előre. Aparegényekben még a 2000-es évek elején Györe Balázstól olvastam hasonlóan fájdalmas, emlékező szöveget, ott azonban a fiú volt az elbeszélő, a halott apa nem szólalt meg.
Miben áll a létező szocializmus iszonyata? A perspektívák kijelölésében, ami nem saját döntés. Az apát, amikor nem megy el a tanárképző főiskolai felvételire, végül az ÁVO kíséri el oda, úgy, hogy kimennek érte, ellenvetés nincs, mert nem lehet. Az álmok eredeti perspektívája, a színészség örökre elvész.
A könyv legeleje a betelepülő sváb ősök története. Némiképp idegen a szövegtesttől, és bár érthető, hogy történeti perspektívát szándékozik adni a regénynek, ez a rész akár ki is maradhatott volna, és az apa történetével kezdődhetett volna a regény, ugyanis igazi erejük az apa-elbeszélő és a fiú-elbeszélő perspektíváinak van.
A fiú falusi gyermekkorát idillikusnak ábrázolja, és apjának azt a döntését, hogy a főiskola elvégzése után nem lesz az elvtársak újságírója, jónak. E döntés következtében költöznek falura. A gyermekkor keretei jóval keményebbek a maiaknál, a szülőknek tekintélyük van, a szabályok merevebbek.
Egy kis fogyasztástörténet is megbújik a történetben (120. o.). A fiú, amikor először narancsot kapott, beleharapott (héjastul), kakaóhoz pedig ritkán jutottak. A gyermekek ruháztatása is nehéz volt az apa-elbeszélő szerint. Betekintést nyerhetünk a korabeli lakásviszonyokba is.
Az apa életének emlékregénye mellett, pontosabban utána megismerhetjük az elbeszélő férfivá érésének folyamatát, időleges szembefordulását apjával. Az apafigura kemény, de szerető és szerethető: a gyermek érdekében él kapcsolatrendszerével, protekciót szerez, bár ez utóbbit a fiú nem kedveli, és legszívesebben nem élne vele.
És igen, azt is, amikor először érzékeli a diktatúrát a KISZ-összekötő tanár személyében, aki Erdélyről írt versét leveteti a faliújságról. (132. o.)
A szülők házassága mindenre kiterjedő véd- és dacszövetség – még úgyis, hogy az apa, amikor egy ismerős elvtárs az étteremben szexuálisan zaklatja az édesanyát, nem száll szembe a zaklatóval, inkább elmenekül. (142. o.) Gyermeknevelési konfliktus esetén az anya nem száll szembe az apával, inkább úgy csinál, mintha el sem csattant volna a pofon. A szülők kapcsolatának különösen megrázó pillanata az, ahogyan a regény végén az anya az apától a halottasházban búcsúzik: a jelenet a végtelen kötődést, a síron túli szerelmet is szimbolizálja.
A fiú házasságai már nem ilyenek, sőt, kétszer válik. Az apa-elbeszélő beletörődik a válásokba, csak azt sajnálja, így nem tölthet elég időt nagyobb unokájával. A kötet a fiúnak az apáról szóló verseivel zárul.
Persze lehet és érdemes is arról beszélni, hogy a létező szocializmus az szocializmus volt-e, avagy nem, mennyiben valósította meg az elméletet a gyakorlatban. E kérdésben nem kívánok állást foglalni, amit viszont nagyon fontosnak tartok: ahhoz, hogy jobban megértsük a diktatúra mindennapjait, azoknak az évtizedeknek a plasztikus ábrázolására szükségünk van. Amikor emberi sorsokat meg lehetett határozni egyetlen döntéssel évtizedekre. Amikor a ház előtt megjelenő fekete autó végzetesen kijelölte az életpályát, amelynek megváltoztatására nem volt remény. A kisszerűség és a kibírhatatlan hülyeség, hogy Orbán Ottót parafrazeáljuk ismét.