Tersánszky Józsi Jenő: Delírium. Válogatott novellák. Holnap Kiadó, Budapest, 2021
Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium? Az önfeledt részegség vagy épp a sóvárgó képzelgés folyamata kivétel nélkül, minden elbeszélésben egy alternatív, meg nem valósított, mégis sokszor igazabb létdimenziót tár elénk, mint amiket a textusok valóságában megismerünk. A kishivatalnok, a katona, az üzletember vagy az ápolónő fejében megszólaló hangok tiszta kivetülései a tudatalattinak: ez a vágyak, ábrándok és ideák világa, amely mindannyiszor a felszínre kívánkozik, s amely egyúttal lecserélné a realitás sablonos pozitúráját. Másfelől azt is állíthatnánk, hogy ez a gondolatokban leledző birodalom a kisemberek perspektívája, s így a feltörekvésben nem pusztán az ideáikat, de saját énjüket is meg akarják jeleníteni. Személyiségük küzdelme ez, amelyek a kifejezés és megértetés eszközeivel az önérvényesítés felé hatolnak, hogy a közeg hatására végül mégis az önámítás kiábrándító talajára zuhanjanak vissza.
Figyelembe véve Fráter Zoltánnak a szintén 2021-ben a Holnap Kiadónál Itt vagyok, ni! címmel megjelent anekdotikus monográfiáját is, mindkét kötet szerkesztői elvéről elmondható, hogy sokkal inkább törekszik Tersánszky írói világának és attitűdjének általánosabb ismertetésére, mintsem egy tematikusabb, tömörebb megközelítésre. Ennek egyfelől ékes bizonyítéka a Fráter-monográfiában jegyzett, mintegy mottóként használt Szerb Antal-idézet:
„Az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében. Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olvasásához.”
Másrészt, ismeretterjesztőbb strukturáltság érhető tetten az írói körülményeknek és magának a szerzői attitűdnek a központosításában is. Az autobiografikus szemléltetés – eltérő műfajuknál fogva – mindkét kötetnél másképp jelenik meg: az anekdotákkal, emlékekkel, tudósításokkal és interjúkkal tarkított Tersánszky-életrajz mondhatni regényes narrációban tárul elénk, amelyben a derűs író nem pusztán egy letűnt korszak alkotójaként, mint inkább egy igazi, epikus főhősként van ábrázolva. (Gondoljunk csak az itáliai frontszolgálatra, a Dunába ugrás történetére és a mesébe illő megmenekvésre vagy épp a német megszállás idején az író zsidó származású barátainak menekítésére!) Ennélfogva az írói életrajz mintha maga is eggyé válna a kalandregények műfajával, mely formában Tersánszky a leginkább ki tudta fejezni alkotói művészetét. Jelen novelláskötet elbeszéléseit is hasonló megfontolások alapján válogatták. Hiszen nem kizárólag háborús történetek, románcos elbeszélések vagy csak a kispolgári-hivatalnoki perspektívából láttatott narratívák szisztematikus gyűjteményét tartjuk a kezünkben. A Delírium mindezek vegyülékeként, apróbb tematikák érintkezésével alkotja meg az ábrándos látképek harmóniáját.
A kötetben jelen levő, válogatott elbeszélések Tersánszky pályájának legkülönbözőbb korszakaiból valók: az 1910-es évek könnyedebb románcaitól (Tavaszi történet – 1911, Most nem – 1914, Csöndes emberek – 1914, A vakember lánya – 1914, A Máris tallérja – 1914, Makovics szivarjai – 1915) jutunk el egészen a második világháború kilátástalanságát ötvöző, keserédes hangvételű novellákig (A megelőzött pofon – 1945, A pecsét – 1946, A próba – 1946, Rózsit elsiratom! – 1947). A két végpont közötti időszakban, az átmenetet képező 1920-as és 1930-as években készült történetek egy része megőrzi a szerelmi kalandok romantizált vonásait (például Minek a szemrehányás? – 1936, A tücsök mint kerítő – 1937, Mancika – 1939), a novellák másik fele viszont fájdalmasan jeleníti meg a művészet és sok esetben az élni vágyás hiábavalóságát, a vanitatum vanitas kérdéskörét (így például A Borzalmak Hegye – 1931, A nagyszerű födözék – 1933 vagy épp a kötetzáró elbeszélés, Az orosz tánc – 1936 stb.). Ebben a kettősségben is kiemelkedik egy kisebb szövegcsoport, amely a Kakuk Marci kalandjaiból címet viseli, s az 1924 és 1932 közötti időszakban készült epizódokat tartalmazza. A mesteri szerkesztésnek köszönhetően így a többi narratíva mellett Tersánszky egyik legismertebb csavargójának világába is bepillantást nyerhetünk.
Bár a gyűjtemény címadója novellája, A delírium kellőképpen indokolja a fentebbi, allegorikus és mégis igaz vonásokkal kecsegtető, elfojtott létdimenziót, kompozíciójában nem ez a legkiemelkedőbb alkotása a kötetnek. Az Egy történet története mind virtuozitásában, mind szerkezetében páratlan elbeszélésnek tekinthető: ahogy az már az elejétől érzékelhető, két elbeszélés metadiegézisében találjuk magunkat, ahol a benső poézis és egy külső cselekvés szálai futnak össze. A cselekmény egyszerűsége a véletlenek vígjátékává válik, mihelyst egy félreértésnek köszönhetően a fiatal költő, Hivolka László felveszi a lépcsőházban elejtett szerelmi légyott üzenetét. Bár a cetlit visszaadja a másik emeleten lakó címzettnek, Kárászinénak, a tartalmát meglesve viszont rögtön tévképzetei támadnak, s úgy gondolja, hogy ezt a hölgy írta neki. A hűtlen feleség ura, Kárászi nagy haragra lobban, és a valós tettes helyett azt hiszi, hogy Hivolka írta feleségének az üzenetet. Feleségét otthon hagyva, elindul a légyottra, ahol találkozik régi cimborájával, a hősszínész Sátorfái Árpáddal, aki valójában a cetli szerzője. Kisvártatva Hivolka is megjelenik, és csak a színésznek köszönhető, hogy nem torkollik verekedésbe a meghiúsult randevú. Ezt követően a férj csillapodik, s otthon hagyott feleségét gyanútlanul színész cimborájára bízza, engedje ki a házból. Így ér célba az igazi szerető, Sátorfái Árpád. Ám mindez csak egy apropó, mely mintegy külső héjként fedi az ars poeticát: a mindentudó elbeszélő ugyanis eközben saját magát is mint szereplőt írja bele a cselekménybe; ő maga az író, aki Hivolka jó barátja, valamint szomszédja Kárásziéknak. Válságos napokat él, ihlet nélkül, így épp kapóra jön neki a találkozóról megtért Hivolka zavaros beszéde, majd szép sorban Sátorfái és Kárásziné beszámolója e furcsa esetről. Amikor összeáll fejében a kép, megírja a történetet, és el is küldi a szerkesztőségbe. Csakhogy onnan elutasító választ kap, mondván: ez a történet valószerűtlen. Utolszor az utazásából megtért férj panaszkodik neki a kalamajkáról, amire az író élcelődve válaszol:
„…Önnek kellene írni elbeszélést élményeiből és benyújtani.
Az bizonyára nagyszerűen beválna.”
Az egyszerre mulatságos és elgondolkodtató novella számos pontban fejti ki kuriozitását. Már stílusában, mozgóképszerű elrendezésében is rejtett kameraként követi az egyes szereplők mozgását, gondolati tervezését. Az író kettős szerepe szintén különleges, ahogyan egyszerre van jelen a szöveg „rendezőjeként” és szereplőjeként. Ezt követően csak sodródunk az eseményekkel, egészen a (hős)színész fortélyos, de erkölcsösnek nem nevezhető győzelméig. A legjelentősebb fordulat azonban akkor következik be, amikor a kezdéshez hasonlóan újra rájövünk, hogy a valós eset csupán szükséges, de egyáltalán nem elégséges eszközéül szolgált az irodalom és fikcionalitás végső kifejezéséhez, avagy kifejezhetetlenségéhez.
„– Szóval mindez színhű valóság? – kérdik maguk. Nos, majd bolond leszek az eszemet fárasztani, mikor készen kapok egy történetet. Hogy könnyű így. Hát kérem, mondtam én, hogy nehéz? Más, ami az. Csakhogy ezzel még nincs vége…” – szól ki az elbeszélő az olvasónak.
Tersánszky realitásokat kergető, mégis álomlátó ars poeticája csillan fel az Egy történet története című elbeszélésben, amely Hivolka, Kárásziék, Sátorfái és végül a szerkesztő delíriumában tükrözi az igazi irodalmat.