Törteli Réka:  Remeg a macskameleg hiányától

Lautrec macskájának szigorú szemei köszönnek vissza a borítóról, a fekete árny, aki már mindent ért. Petőcz András kötetét tökéletesen ábrázolja ez a tekintet. Valahol elvesztünk, az időparadoxon kibontja a szárnyait, és mindent behálóz. Olykor vasmarokkal szorít az elmúlás gondolata, néha pedig megszűnik. Az idő nem létezik. De mégis. A kezei között vergődünk. „A költő szenved. Mondják, hogy a költőnek ez a dolga.” Az alkotót és a macskát párhuzamba állíthatja. A macskameleg hiányától remegő költőnek szüksége van a jóleső dorombolásra, amely felmelegíti az elhidegült egyént. Nemhiába van ennek az állatnak szent státusa, mitologikus, rejtélyes. A függetlenség miatt kuporognak a kopár fa tetején, amikor már süvölt a szél, és a Kastély ajtaja bezárult. Az elmúlást büszkén viselik. Már megint az idő, képtelenség szabadulni a gondolattól, ott ül az ólmos súlyú, láthatatlan köpeny, amely elsorvasztja a vállat és a lelket. A Kastély elnyel mindent, maga a rettenet sisakja. Talán a legerősebb kép, amely megjelent előttem a kötetben: az ember fölé kúszó márványkő. A márvány rideg, mi is ilyenre csiszolódunk, amikor már csak a szárnyunk csonkjait érezzük, halovány, mindent kitöltő fájdalom. Végigszáguld az ereken, felsérti a bőrt, mint a macskakarom. A macska elhagy, és amikor eltűnik, vége lesz a világnak, mindennap egy kicsit jobban. Magával visz a költőből egy darabot, a hideg nyugalmat, a megmagyarázhatatlan biztonságot, amit eddig nyújtott. A karosszékben fetrengve, elnyúlva, csillogó pihékkel a pattogó parázs mellett. A macska számomra az ihletettséget szimbolizálja, egyfajta tűz, amelyet minden külső tényező befolyásol. Mindenhol csak a hiány. Az üres tér, a karosszék, amely örökre kihűlt. Akárcsak maga a művész. A hóhér sziluettje csendesen lépked, ugyanúgy, ahogy ez a kecses állat, akinek a nemléte mindenhová betör. Semmi sem létezik, minden illuzórikus. Végül felemészt, vasoszlopra szúr. A macska kiharap belőled egy darabot, végigoson egy gerendán, és visszatér az éj birodalmába, ahol csendesen és észrevétlenül szenved. A költő pedig meghal, mert halhatatlanságra van ítélve.