Orbán János Dénes: Vajda Albert ismét csütörtököt mond, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018
…a történelem egy regény, ahol nem a valóság a fontos, hanem a történet maga, írja egy helyütt OJD próza műfaj-meghatározású kötetében; s valóban. Mert: mi az igazság?, mi a valóság?, aztán, ha mindentudó énedet felszabadítván válaszolni tudnál ezekre a kérdésekre: mi különbözteti meg a fentieket a fikciótól?, tudunk, tudhatunk-e különbséget tenni tökéletlen elménkkel?, melyre amúgy is rászorult a rettenet pelevini sisakja, amit meg képesek vagyunk érzékelni a világból, az végső soron egyébként sem más, mint egy szimpla szerotonin-hallucináció. A tudomány, úgy a reál, mint például a történelemé, vajon előrébb vitte a világot, miközben a „racionalitás” és az „objektivitás” szemüvegén át vaksin pislogva, fejét vakarva gubbaszt elefántcsonttornyában? Rendben, mondjuk, vagy inkább csak tegyük fel, hogy a művészet sem vitte előrébb – de legalább teremtett és teremt a mai napig saját világokat, melyek talán, ha nem is valósabbak, de igazabbak ennél az „objektívnek” feltételezett univerzumnál, melynek néhány atomja most itt kering a fejünk felett, aztán kihuny egy szempillantás alatt. A többi? Néma csend.
Egyébként is: mi az, hogy előrébb? A jólétbe? Na hiszen… A pusztulásba? Inkább; de nem is ez a lényeg, ha a pusztulás a sorsunk, pusztuljunk, isten és ördög hozott az örvényben, ússz le a magváig, előbb kiköp magából, s nem úgy, mint isten a langymelegeket, Ő talán éppen akkor fog bekapni, amint emez kipökött, a világot nem előrébb kell vinni, micsoda fergeteges illúzió!, hanem felemelni. A költészet felemel. Te pedig magaddal emeled a mindenséget.
OJD-nek is, amint látom, s amiről szép keresztmetszetet ád ebben a hatodik, bővített kiadásban, van egy jól körülhatárolható, saját teremtett világa, melyben vidáman lubickol maga is, nemkülönben az olvasó is, és amelyben pazar módon mosódik össze „fikció” és „valóság”. No de: saját?, jól körülhatárolható? Nem közös-é Csáthéval (ó, bocsánat!, Brenner), Borgesével vagy nemes és nemzetes Ásvai Jókay Móric uraméval?…Csak három, a kötetben is megjelenő név a többi közül. De nem ugyanazt az egy könyvet írjuk-e mindannyian – magunkban és együttesen – egész életünkben, mi, „poéta-fenegyerekek”? Írók és nem-írók egyaránt? Vajon nem úgy van-é, hogy egyetlen Könyv létezik, mely tartalmazza úgy a történetet – nem a (hazug kis kurva) történelmet! –, mint a történetelőttiséget és a posztapokaliptikus újjászületést egyaránt? A Kötetet, amely az ősrobbanás/teremtés előtt már meg vagyon fogalmazva – mi csupán lejegyezzük az egyes fejezeteit. Tollal, puskával, ekével, sósavval vagy Worcester-szósszal.
Nem új keletű gondolat, de minden bizonnyal OJD is a magáévá tette. Vagy nem.
A Vajda Albert ismét csütörtököt mond briliáns nyelvi bravúrral, kacagtató humorral és maró iróniával íródott, amolyan mágikus zajebalizmus,* melyben található „így írtok ti”-trip és borgesi mágia egyaránt, és amiben az a leginkább lenyűgöző, hogy szerzője mennyire birtokolja a nyelvet, és mily megkapó könnyedséggel kezeli azt, miközben nem veszi sem önmagát, sem művét halálosan komolyan, hiszen a humor és az (ön)irónia isteni/múzsai adomány. Te viszont, kedves olvasó, ha közben kacagsz is, vedd csak nyugodtan komolyan ezt a „csűrcsavaros világot”, hiszen sorai közt ott rejtőzik a való bölcsesség egy szelete.
*Saját terminusom, amelyet először Mirnics Gyula Jan Berger hazatér című kötetére alkalmaztam.