Czékus Géza – Bogdán Emese – Bogdan Rudinski: „Utolsó utamra kisérni jöttetek”. Bremzay Jenő szilágyi kántortanító halotti búcsúztatói. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2020.
A halálról inkább hallgatni szeretünk, mintsem beszélni. Talán azért, mert mindenki tisztában van földi létünk végességével, az élet pedig mégsem olyan csúnya, miként időnként érezzük, az elmúlás viszont mindig szomorú, kár volna megidézni hangulatrontásként. Még akkor is így van ez, amikor a távozóról az a közhely-megállapítás hangzik el – legtöbbször hosszú betegség miatt –, hogy „számára már megváltás volt a halál”.
Többször hallhatjuk, leginkább idős asszonyoktól, hogy „szép temetése volt”. Bár pontosan nem tudjuk, mire gondolnak, nyilván az egész rendezésre a „koreográfiától” a búcsúztatóig. Egyetlen olyan temetésen vettem részt, amelyen sem egyházi, sem világi búcsúztató nem hangzott el. Szomorúbb temetés aligha képzelhető el, amikor – bár nem élő már az ember, és akár ha hamvai előtt állnak a gyászolók – elveszik az életből távozó méltósága.
Manapság az egyházi búcsúztatók (tapasztalatom szerint) általában ugyanarra a szövegre épülnek, csupán a halottra vonatkozó adatokat módosítja szükség szerint a kántor. Nem így volt ez mindig vagy mindenütt, amire bizonyítékul szolgálnak Bremzay Jenő szilágyi kántortanító jegyzetei: egy füzetbe írta le – vagy csak erre leltek rá a közelmúltban – mintegy száz esztendővel ezelőtt a nyilván maga által alkotott búcsúztató verseket, azaz énekeket: helyenként költőiket, máskor botlatozókat. Igaz, egy-egy szakaszt teljesen vagy részben több alkalommal is fölhasznált, javarészt mégis egyediek, az elhunytra jellemzőek.
Az „Utolsó utamra kisérni jöttetek” című kötet szerzői ugyan közlik a halotti anyakönyvi kivonatok adatait is – természetesen más forrásból –, mégis igazán az az érdekes, hogy milyen információkat mondanak el az elhunytakról maguk a búcsúztatók, amelyekből a társadalom jellemzőiről is képet alkothatunk. A föllelt füzet szerint 1920 és 1922 között ötvenhat személytől búcsúzott el a kántor, pontosabban: ennyi elhunyt köszönt el a kántor által az élőktől. Megtudhatjuk, hogy hosszú volt-e az elhunyt szenvedése, milyen volt a családi állapota, hány évet (napot, hetet, hónapot) élt, kik voltak a családjában. (A legnépesebb családot tíz gyerek, negyven unoka és öt dédunoka alkotta.) Azt is elénekelte a kántor, ha valamelyik rokon éppen hadifogságban volt, olykor a foglalkozást sem hallgatta el. Persze az is kiderült az énekből, hogy fölkészült-e (az egyházi szabályoknak megfelelően) az utolsó útjára a távozó.
A legtragikusabb adatok a gyermekhalandóságról szólnak: huszonhárom gyermek halt meg tízéves koráig, ami mai szemmel nézve különösen katasztrofális arány az összes, ötvenhat elhunythoz képest. Úgy tűnik, a kántort is a gyerekek elhalálozása érintette meg leginkább, merthogy az ő búcsúztatásukra írt valóban költőinek mondható strófákat: „Zord enyészet megint itt lebegsz / E csöpp kisded koporsó felett / Rózsabimbót tört le a kezed / Jaj de virág, fa mindegy neked.” Vagy: „Hová mégy ily korán szived alig dobbant / Mint a mécs világa életed ellobbant / Futó csillag voltál az életnek egén / A lelkünkben pedig csak álom tünemény”. Persze aki a versek esztétikai értékelésére vállalkozik, azt is figyelembe kell vennie, hogy egy évszázada íródtak, amellett, hogy a műfajuk igencsak megkötötte a szerző kezét.
A könyv diagramokat, táblázatot és kottákat is tartalmaz. (A búcsúztatókat ismert egyházi énekek dallamára írta a szerző.) A bevezetőben pedig dr. Rokay Zoltán egyetemi tanár áttekinti a halálhoz és a temetéshez kapcsolódó egykori és újabb szokásokat, szabályokat általános és katolikus szemmel. Szól a kántortanítók és kántorok egykori és mostani szerepéről, a temetés és a búcsúztató lélektani és szociológiai vonatkozásairól – a latintól a magyar nyelvig eljutva.
Így ír a szóban forgó búcsúztatókról: „Mindenekelőtt pedig azért érdemlik meg Bremzay búcsúztatói, hogy napvilágot lássanak, mert egy darab történelmet, vallási-egyházi és nemzeti múltat tartalmaznak és dokumentálnak. A változások következtében a műfajuk kihalásra ítélt. Jövője pedig csak annak van, aki ápolja saját múltját.”