Baráth László: Eltévedt lövedékek. Requiem egy városért. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2022
„Visszaemlékezni azért érdemes, hogy az egyedi átélt szubjektív világot olyan mozgékonnyá tegyük, hogy a tapasztalat ne maradjon egyéni tulajdon, hanem közkincs. Nem csak emléket szeretnék állítani azoknak az embereknek, akik a civilizáció akkori alkonyán nem feledkeztek meg hivatásukról, küldetésükről. Próbálták mozgásban tartani az alkotás, a szolidaritás, a művészet gyógyító erejét” – írja a Epilógusában Baráth László, aki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Emlékezet sorozatának 15. kötetében az egykorvolt Szarajevónak állít emléket, megtörtént események sajátos feldolgozásával. Vajdasági magyarok történeteinek elbeszéléseivel fest képet a háború előtti Szarajevóról, amely történetek így együtt Requiemként szólalnak meg a könyvben. Gyászmise ez a könyv a valaha volt városért, amely újjáépült ugyan romjaiból, de a pusztító háború magával vitt belőle valamit, amit már csak a visszaemlékezők tudhatnak, ami már soha többé nem lesz ugyanolyan.
1992. április 6-án kezdődött a boszniai háború leghosszabb ideig tartó ostroma, a szarajevói. Az itt élő szerbek és a Jugoszláv Néphadsereg katonái csaknem három és fél évig tartották blokád alatt a várost. Több mint tizenkétezer ember – köztük megközelítőleg kétezer gyerek – vesztette életét 1992 és 1995 között a városért folyó harcokban.
„Amikor ezeket a sorokat írom, közeleg Szarajevó három és fél évig tartó ostromának harmincadik évfordulója. A XX. század végi utolsó balkáni háború évfordulója. Vissza-visszatérő képek, emlékek kavarognak bennem éjjel-nappal, váltakozó intenzitással. Háború! A Rend eltűnik, megjelenik a Káosz. Hogyan éli ezt meg egy zenész, egy művész, akinek az életét a Rend uralja?” – kérdezi Prológusában a szerző, aki az 1992-es szarajevói ostromot egy zentai magyar művész szemével írja meg. Szarajevót Kelet és Nyugat érdekes találkozójaként élte meg, vallások és szokások színes kavalkádjaként. Katonaévei alatt a Szarajevó melletti Kiseljakra sorozták be, ahonnan leszerelve klarinétozni kezdett tanulni. Ennek köszönhetően került vissza a szerző abba a varázslatos közegbe, amelyet a 80-as években a katolikus, pravoszláv, muzulmán és zsidó mentalitás együtt hozott létre, a színházi évadok világrepertoárt prezentáltak közönségüknek, az opera, a balett vagy a szimfonikus előadások terén. Ennek a tündöklő összefogásnak az eredménye volt az 1984-es, XIV. téli olimpiai játékok is. Szarajevóba érkezve rácsodálkozott az építészeti, nyelvi, mentális szabadságra, nem érezte idegennek a várost, mivel magyar szót lépten-nyomon lehetett hallani. Magyar zenészek, kereskedők, egyetemisták, mintegy három-négyszáz magyar élt akkoriban a városban. Az egzotikus városban, ahol a mecsetek, apró kávézók a szevdah népzene motívumainak dallamával körülölelten várják a látogatókat. Befogadó városként várta a vajdaságiakat is azokban az években. A város fejlődése, modernizációja az egyetemekre is pozitívan hatott, az ipari fejlődést követte a kultúra is. Zeneiskolák nyíltak, és az 50-es években megalakult zeneakadémiára sorra érkeztek a jobbnál jobb előadók Belgrádból, Zágrábból.
„Ilyen környezetbe csapódtak be a gránátok, lövegek, teljesen értelmetlen halált hozva tizenkétezer emberre, ezerhatszáz gyerekre. És mi a dolga ilyenkor egy művésznek, főleg olyannak, aki nem ott született, de élete kenyerét, kalácsát ott kereste és találta? Be kell mutatnia a szárnyalást is, a művészvilágot, ugyanakkor azt a szörnyűséget is, amit átélt a város, aminek véres kezdete a két lelőtt fiatal a Vrbanja hídon. Meghalt bennem is a világ egy része” – foglalja össze a teljes összeomlás pillanatait Baráth.
Megszólalnak a kötetben szarajevói történeteikkel a zenészkollégák, vajdasági művészek, akik kivétel nélkül mindannyian az utolsó pillanatig bíztak benne, hogy nem történhet semmi rossz, mert hiszen Szarajevó „a szeretet és a béke városa”.
Baráth László Zlata Filipovićnak, az ostrom ideje alatt is naplót vezető tizenegy éves szarajevói kislánynak a szavaival kérdezi: „Miért kellett meghalnia annak a rengeteg embernek, gyermeknek?”
Nem tudunk választ kapni erre a kérdésre, örökké ott visszhangzik majd a város felett, számonkérve az emberiségtől az értelmetlen vérontást. Szarajevó valóban újjáépült a romokból, de valami menthetetlenül elveszett belőle, a boldog békeidők gondtalanságával és biztonságával együtt. Csak a visszaemlékezők történeteiben él, akik harminc év után is emlékeznek a városra a Miljacka partján. Baráth Lászlóval együtt állíthatjuk, hogy tanulságot háborúból levonni nem lehet, mindannyian vesztesek vagyunk: „Nincs igazságos háború. Valaki híján marad az igazságnak.”
