Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető, Budapest, 2020.
(…) így érdemes írni. Szinte találomra haladva, mert akkor jönnek maguktól szinte, a belsejüket feltárva, egymás után a szavak, és ha az író nem gondolja ki előre, merre is fog haladni, még önmagában is felfedezheti a váratlan elmélyüléseket. (…) az, aki nem is tudja pontosan, merre halad (…).
A fikció olvasmányosságával és szabadságával szemben az igaz történet hiteles, és befogadást igényel – igaz ez az év leginkább várt önéletírására, Bereményi Géza regényére is, mely gyermek- és ifjúkori memoárból határozottan körvonalazódik megközelítőleg két évtized történelmi, gazdasági és politikai sziluettje, az egykori Budapest (és néhol a vidék) íze, illata, hangja.
A dickensi párhuzam miatt Copperfield; Magyar azért, mert megrendítő(en) őszinte és valódi.
Az író számtalan textusában (még dalszövegeiben is!) visszaköszöntek életrajzi mozzanatok és alakok, mégis az összkép meghatározó (mondhatni korai) stációi – a születéstől a katonai szolgálat kapujáig – időrendi sorrendben összegyűjtve e regényében követhetők le. Ez a lebontás, habár epizodikus, ennek ellenére összefüggő: egy élet tartja össze.
A születéssel induló egyre táguló fizikai és szellemi tér mentén egyre komplexebb képek segítenek bennünket az (írói) élet, a körülmények és szereplők által (is) alakított alkotó útjának megismerésében – természetesen mindezt saját, naplószerű emlékajtók nyitogatásának kíséretében.
A személyes hangvételű visszatekintés több dimenzióban köti le az olvasót, hiszen az ismert budapesti és vidéki helyszínek (Teleki téri piac, Üllői út, Köztársaság tér, Pápa stb.) múltidéző sétái mellett a Rákosi- és Kádár-korszak, az interregnum, az ’56-os forradalomnak az „egyszerű ember” szemszögéből követett és (be)következett eseményei, ahogy az akkori társadalmi szerkezet és közhangulat (rendszeridegenség) is érzékelhetők/értelmezhetők, méghozzá a személyes – ezáltal személyességet szülő – emlékezés egyenes vonalú vezérfonala mentén. Itt a történelmi szál szofisztikáltan egybeér az életközi eseményekkel (nem mesterkélten belegyúrt korrajzról van szó!), így nem „párhuzamosan” zajlik a történelem, hanem a mikro- és makrovilág fúziójaként alkot hihető, be- és körüljárható egészet.
Ezek a dimenziók mind allűrök nélkül, egyszerű nyelvezet (és autentikus szleng) kíséretében vannak jelen a regényben, ezáltal válik a mű minden korosztály számára emészthetővé.
A mű befogadásának hangulati ábrázolása leginkább egy random utazás kiszámíthatatlanságát illusztrálja, ahol néha vihar dúl, néha őrjítő a meleg, néha pihenni kell, néha pedig napokig csak habzsolni minden egyes mérföldkövet. És néha megállni. Több napra. Máshol. Feldolgozni a beszippantással jövő emlékezési ostromot, amely látható és tapintható közelségbe húzza a saját életünkből vett hasonlatosságokat övező (érzelmi), talán éppen elfeledett vagy elfeledni vágyott eseményeket és szereplőket. Hozzárendelődünk a regényhez – két énből mi lesz (?) –, ugyanakkor az egyes szám első személyű kitárulkozástól néha maga az író is ellép, eltekint kissé, hiszen az általa jól ismert helyzetet/szereplőt próbálja számunkra is ismertté tenni, úgymond perspektívába helyezni, s ez, valljuk be: egy gyermek–kamasz–jelenkor (vissza)vetítő rendszerben korántsem könnyű.
Ez a visszavetítés cseppet sem vontatott, keserű szájízű vagy megbánó – elegáns felülemelkedéssel, az eltelt idő távlatából szubobjektív módon, önreflexív és kitárulkozó vallomások és elbeszélések egy élet történetéből, amely ezáltal nem csordul túl az érzelmektől, tudósít is a kort illetően, ugyanakkor kellő bölcsességgel, kellő szintű érzelmi érettséggel tekint vissza. Hogyan válik valaki az idők során ennyire elfogadóvá a saját múltjával szemben?
A behaviorista elméletek szerint viselkedésünket a környezetünkből érkező ingerekre adott válasz határozza meg – ennek függvényében a Teleki téri piac, az a bizonyos Paul Anka-szám, a színház, Rozner (stb.) pontszerű rendszere a kulcs a regénynek s írójának megértéséhez, aki azzá az entitássá, azzá az alkotóvá vált, aki gyűlölködés nélkül, végtelen empátiával és elfogadással képes önvizsgálatot tartani, járkálni az emlékek között úgy, hogy nem fél attól, mivel-kivel találkozik majd ezen az úton.
Az elsődleges mikrovilágtól, a családszerkezetben fennálló viszonyrendszertől kezdve az önigazolás, az öntudat kialakulásán át a külső környezet és makrovilág impulzusainak hatásáig és befogadásáig, a külső környezet kor- és társadalomrajzának körvonalazódásáig követhetjük egy közel sem mindennapi, mégis magunkénak érezhető sors – három nevet is cserélő – birtoklójának életét, aki önmagára tekint vissza, ezalatt önmagával néz szembe, egyúttal tükröt tart elénk, és arra tanít: ne rezegjen a múlt a lábunk alatt.
A már említett dickensi párhuzam tehát nem csak a főhősök életének hasonlatosságából fakad – Hamvas Béla gondolataiból merítve: „Valaki egyszer szembeállította Szophoklészt és Dickenst, de nem mondta meg, hogy miért teszi. Valószínűleg azért tette, mert Szophoklész volt az, aki az életnek semmit sem bocsátott meg, Dickens pedig mindent megbocsátott. Pedig volt neki mit megbocsátani. Ő sem élt másként, mint mi, ő is szenvedett a sötétségben, és a hullámokon imbolygott. A dickensi hangulat: a megbékülés a legnehezebbel.”
