Várady Tibor: Mi legyen a bronz utazóórával? Újabb történetek az irattárból. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2022
Várady Tibor legújabb, a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent kötete újfent a nagybecskereki Várady ügyvédi iroda archívumából tár elénk olyan történeteket, amelyeket tanúkihallgatások, bírósági ítéletek ihlettek, és irodalmi bravúrral átformált élettörténetekként, aktákból kiszabadult emberi sorsok megrázó leírásaként láthatunk viszont.
A szerző jogászcsalád sarjaként nőtt fel, édesapja Várady József ügyvéd, nagyapja Várady Imre jogász, országgyűlési képviselő, aki 1939-ben mint egyetlen magyar szenátor képviselte a vajdasági magyar kisebbséget a belgrádi országgyűlésben. Az általános iskolát és a gimnáziumot szülővárosában végezte, a Belgrádi Egyetem Jogtudományi Karán diplomázott, majd a Harvardon doktorált nemzetközi jogból. Az irodalommal egyetemi docensként került kapcsolatba, Újvidéken 1969 és 1971 között az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője volt, 1990 és 1999 között pedig a Létünk folyóiraté. 2010 óta a dokumentumpróza műfajának művelője, mely könyvsorozat a szerző hivatásának, a jogtudománynak és az irodalomnak a találkozásaként született, és az Újabb történetek az irattárból alcímet viseli.
A Mi legyen a bronz utazóórával? című kötet a sorozat legújabb darabja, melynek címe is egy végrendeletből kiragadott mondat, amelyet Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája írt, 24 oldalon leltárba véve az eleméri kastély és a szentmihályi birtok vagyontárgyait. Ebben emléket állít a Szirmai Károly által szerkesztett Kalangya munkatársainak, mindenekelőtt Farkas Geizának, de Borsodi Lajosnak és Várady Imrének is – áll a kötet Szirmai Károly-díjra való felterjesztésének indoklásában. Dr. Faragó Kornélia irodalomtörténész, a zsűri elnöke egyedi köteteknek minősítette Várady Tibor műveit, ugyanis „dokumentáris feldolgozással nemigen szoktak szépirodalmat írni. Viszont ezek a könyvek bekapcsolódnak a jelenkori magyar irodalom folyamataiba, ugyanis léteznek olyan könyvek, amelyek úgymond archivális eredetűek és archivális szemléletűek”.
A kötet Valóság után című fejezetében Várady Tibor Paul Valéryt idézi, aki szerint: „Egy vers sosincs készen – mindig egy véletlen vet neki véget.” Amennyiben ezt elfogadjuk, felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a dokumentumprózával. A szerző meglátása szerint ez talán még bonyolultabb, mivel néha nem a befejezés, hanem a kezdet hiányzik. „És látom azt is, hogy nagyon izgalmasak lehetnek a kezdet nélküli történetek.” Aztán – mint ahogyan ezt Valéry a verseknél észrevette – vannak véletlen befejezések. Aki a múltat akarja leleplezni, néha az ürességet kell eleven tartalommal megtöltenie. Várady Tibor kutat, utánanéz, dátumokat és iratokat egyeztet, és ebben a szövevényesen bonyolult és feltárásra váró világban életre kelnek az évszámok, tartalommal telnek meg a leírt, aktákba zárt szavak. Akárha Borges Bábeli könyvtárában járnánk, tudományok, jog és irodalom összefonódásának polcain keresgélve. Az emberiség alapvető misztériumait nem fedhetjük fel, és súlyos titkok megvilágítására is túl kevés időnk jut, de különleges emberi sorsokba, életutakba tekinthetünk be.
„Ha leleplezésekkel közeledünk a múlthoz, lehet, hogy azt is felfedjük, hogy a helyén csak üresség maradt. Különösen akkor van ez így, ha a szabványos történelembe be nem fogadott múltról van szó” – írja Várady Tibor, és regényhősökkel, élettel tölti meg az akták „halott” anyagát, periratokba zárt életek/élettörténetek szabadulnak ki, és az irodalom eszközeivel eleven szövegtestté alakul a múlt.