Terror 1918–1919. Forradalmárok, ellenforradalmárok, megszállók. Szerk. Müller Rudolf – Takács Tibor – Tulipán Éva. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019
A magyar történelem 1918 és 1920 közötti rövid időszakában – amelyet a történészek gyakran forradalmak korának is neveznek – annyi minden történt, mint a megelőző évtizedekben együttvéve. A háborús vereség következtében kitört az őszirózsás forradalom, és Magyarország államformája először lett (nép)köztársaság. A polgári demokratikus kormányt a Kun Béla vezette kommunisták buktatták meg, és kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A belpolitikai zűrzavarból végül az ellenforradalmi mozgalmak kerültek ki győztesen, aminek eredményeképp létrejött a Horthy-rendszer. Eközben, a politikai válságot kihasználva, az önállósodó nemzetiségek nagy területeket szálltak meg, a románok ideiglenesen még Budapestet is elfoglalták. Mindezeket az eseményeket a civil lakosságot ért erőszak és terror kísérte. Éppen ez a témája a Terror 1918–1919. Forradalmárok, ellenforradalmárok, megszállók című könyvnek, amelynek szövegét az Erőszaktörténeti Munkacsoport és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára rendezésében 2018. november 22-én megtartott azonos című konferencia előadásaiból készült tanulmányok adják.
A kötetben Dévavári Zoltán, Hatos Pál, Lönhárt Tamás, Paksa Rudolf, Szeghy-Gayer Veronika, Takács Tibor és Varga Krisztián egy-egy tanulmányát találjuk. Az írások két irányból közelítik meg a civil lakosságot ért társadalmi erőszakot. Egy részük a széteső történelmi Magyarország vidéki, valamint a szerbek, a románok és a csehszlovákok által megszállt magyarlakta területein történt atrocitásokat mutatják be. Másik részük az események egy-egy szereplőjének életútját elemezve igyekszik árnyalni a különböző emlékezetpolitikák által gyakran eltorzított képet a vörös- és fehérterroról. Hozzá kell tenni, hogy a kötet címe 1918–1919-et adja meg időkeretnek, tanulmányai azonban összességében sokkal tágabban, az 1910-es évek elejétől egészen 1925-ig kísérik végig az erőszakos események történetét.
A könyvet elolvasva elmondhatjuk, hogy bár számos szakmunka vizsgálta már a forradalmak korát, a kötet több újdonsággal is szolgál a történelem iránt érdeklődők számára. Érdemes külön kiemelni Hatos Pál tanulmányát, amely az őszirózsás forradalom eddig szinte ismeretlen epizódját, a magyar vidék „nagy félelmét” mutatja be. Közismert tény, hogy a Károlyi Mihály vezette polgári demokratikus forradalom Budapesten 1918. október 31-én, Tisza István meggyilkolását leszámítva, szinte vér nélkül győzött. A régi rendszer összeomlásával együtt azonban vidéken olyan spontán paraszti felkelés bontakozott ki 1918 végén, amely félezernél is több települést érintett, a résztvevőinek a száma pedig a százezret is meghaladta. Ebben a forradalomban a helyi szegényparasztság és a frontról hazatérő katonák úri kúriákat, kastélyokat, árukkal megrakott vasútállomásokat fosztogattak, gyújtottak fel, sőt az is előfordult, hogy a helyi szegények lerohanták a szomszéd falu vagyonosabb gazdáit. A „nagy félelem” egyik csúcspontja Kaposvár kifosztása volt 1918. december 11-e éjszakáján. Somogy megye székhelyén körülbelül ötszáz fő, zömében a környék parasztkatonasága, kiegészülve a külvárosi szegényekkel, valóságos szabad rablást rendezett. A rendet végül a Budapestről leküldött géppuskás tengerészkülönítmény állította helyre. Szeghy-Gayer Veronika írja, hogy Kassa elöljárói pont a sorozatos fosztogatások és zendülések miatt hívták be a cseh és a szlovák csapatokat, annak reményében, hogy a megszállás véget vet az erőszaksorozatnak.
Ami egy délvidéki magyar olvasó számára felettébb örvendetes, hogy szűkebb pátriánkról is számos új ismeretet találunk a kötetben. Dévavári Zoltán teljes tanulmányát a Délvidéknek szenteli. Rámutat arra, hogy míg Magyarországon az 1918 és 1920 közötti átmeneti időszak után elindult a konszolidáció, addig Trianon után az SZHSZ Királyság részévé vált Délvidéken mindennapos volt az erőszak. Az ország nagyobb politikai formációi – a Demokrata Párt, a Radikális Párt és a Horvát Parasztpárt – ugyanis valóságos párthadseregeket hoztak létre, amelyek az erőszaktól és a gyilkosságoktól sem riadtak vissza, hogy leszámoljanak a párt vélt és valós ellenfeleivel. A magyar és a német kisebbség ezen erőszakszervezetek egyik fő célpontja volt, sőt Délvidéken a Demokrata Párt, a Radikális Párt és a Horvát Parasztpárt félkatonai alakulatai összefogtak, és összehangolták erőszakos akcióikat az itt élő kisebbségek ellen, holott ezek a szervezetek az ország más területein valóságos háborút vívtak egymással. Dévavári Zoltán munkája mellett Lönhárt Tamás Erdély „hosszú 1919-es évét” tárgyalva, a rövid életű Bánáti Köztársaság eddigi kevés ismeretanyagát bővíti néhány új információval.
A tanulmánykötet legnagyobb próbaköve mégis az, hogy miként közelíti meg a vörösterrort és az azt követő fehérterrort, ugyanis ezen téma körül ma is ádáz viták folynak, különösen a napi politika szintjén, mint ahogy Paksa Rudolf tanulmányában ezt megfogalmazza:
„Ezek a viták olyan kérdések körül forogtak, mint hogy melyik terrornak volt több áldozata, melyik volt a kegyetlenebb, és mivel menthetők fel úgy a »saját oldalhoz« kötődő terror elkövetői, hogy a »másik oldal« terrorjának elkövetői továbbra is »bűnösök« maradjanak. A viták tétje végső soron az volt, hogy miként lehet a hagyományos, politikai bal–jobb ellentétet fenntartani a saját csoporttudat megerősítésére. Ez a tudományosan nem különösebben termékeny, de annál több mítosz berögzüléséért felelős pártos »vita« immár egy évszázada tartja foglyul a téma emlékezetpolitikáját, ami az össztársadalmi megbékélés és múltfeldolgozás szempontjából egyaránt káros.” (234–235. o.)
Szerencsére a kötet szerzői nem bocsátkoznak meddő, az áldozatok emlékéhez méltatlan számháborúkba a vörös- és fehérterror mértékével kapcsolatban, és nem is próbálják felmenteni egyik oldal elkövetőit sem. Helyette a Tanácsköztársaság és az ellenforradalom terrorjának előzményeit, logikáját, motivációit próbálják felvázolni. Eközben az olvasó megismeri, hogy a különböző emlékezetpolitikák miként torzították el a száz évvel ezelőtt történt eseményeket. Ebből a szempontból érdekes olvasmány Takács Tibor munkája, amelyben azt mutatja be, hogy a korabeli ellenforradalmi sajtóorgánumok miként kreáltak valóságos rémtörténeteket Szamuely Tibor alakja köré, annak érdekében, hogy igazolják Horthy tiszti különítményeinek véres leszámolásait.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Terror 1918–1919 remek olvasmány, különösen Trianon századik évfordulójának évében. Igaz, magát a békediktátumot közvetlenül nem érinti a kötet, a Trianont megelőző események és a Trianonhoz vezető folyamatok jobb megértéséhez azonban kiváló segédeszköz. Mindemellett a tanulmányokból azt is világosan láthatjuk, hogy milyen tragédiákat okoznak az olyan politikai ideológiák, amelyek magukat az egyetlen üdvözítő igazságnak mondják, a másképp gondolkodókra pedig elpusztítandó ellenségként tekintenek.