Géber László: Szigetlakó
Fiktív levelek. 68 darab. Kinek? Nekünk. Géber László palackpostái a tömörség erejével hatnak. Minden egyes szentenciája szinte a bőrünk alatt pulzál, ugyanis megértjük/megéljük a narrátor léthelyzetét. A Szigetlakó elbeszélője sok problémával szembesül és küszködik, már-már a saját passiótörténetét írja. A szürkehályogos, fekete felhőborította Újvidék tájain, utcáin járunk, amikor minden egyes ember, érzet, történet, illat és mozdulat megérinti a levelek íróját, aki egzisztenciális válságból nem tud kiutat találni, aki szenved. Miért írja ezeket a leveleket? Ő maga sem tudja. Viszont mégis azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy önmegértési folyamat közepébe csöppentünk bele, mi, palackposta-olvasók. Költők és filozófusok mondatait, elveit olvashatjuk a levelek soraiba ágyazva, melyek szintén a tisztánlátást hivatottak szolgálni. Ezek mankóként funkcionálnak, ezek a bizonytalanság ellenszerei.
A feladó már nem vár választ. Miért? A posta a véletlenek folyamán jut el egy-egy olvasóhoz, a címzetthez. A hullám sodorhatja, összetörheti a palackot, az üzenet meg is semmisülhet. Lehet, hogy csak egy része jut el épségben a címzetthez. A másik opció, hogy ha partot is ér, és megtalálják, lehet, hogy visszadobják vagy elégetik. Milyenek ezek a levelek? Miről szólnak? Tulajdonképpen mindenről. Az életről. A pillanatnyi impressziók által befolyásolt gondolatokról, emlékekről. Többek között súlyos filozófiai problémákat is boncolgatnak melyek labirintusából néha nincs is kiút, és önmagukat megmagyarázva semmisítik meg magát a levelet.
A sorok alapvető érzése a hontalanság és a létbizonytalanság, ezt az egymásba forduló mondatok is érzékeltetik, szinte egybefolyik a szöveg. A kérdések újabb kérdéseket vetnek fel. A gondolatok újabb, lesújtó gondolatokat szülnek. Így alakultak ki ezek a filozófia történettel rendelkező, egzisztenciális válságba került író fragmentumai. Húsba maró, hiperrealista képek sorai tárulnak elénk.
Beszéljünk arról, hogy hogyan is aposztrofálódik a levelek olvasója. Minden egyes levél megszólítással kezdődik: „Kedves Szigetlakó…” és mindig jókívánsággal vagy tanáccsal fejeződik. A sziget toposza tulajdonképpen már az ősi kultúrák alapjaiban gyökeret vert, az irodalomban pedig külön szakirodalma van. Jankovics Marcell gondolataihoz igazodva tulajdonképpen arról van szó, hogy a sziget fogalmunk az elszigeteltséget jelenti, természetesen emellett még sok mást is (JANKOVICS 2001). Géber László tollából valamilyen hasonló elméletek születtek, ugyanis a narrátor által megnevezett sziget maga a tisztaság, a harmónia, a szigetlakó tudata pedig tabula rasa. Ő testesíti meg a minden emberi gyarlóságtól mentes, szabad egyént.
A víz hullámai egybemossák a fantáziát és a regénybéli valóságot. A sziget és a lakója egy utópisztikus világ alkotóelemeiként funkcionálnak, a feladó már álmaiban is róluk álmodik. Néha már a kegyetlen mindennapokon is felülkerekedik, homályos sávot húzva a fantázia és a realitás között. A tollat forgató elbeszélőnek egyik jellemzője az állandó szkepszis. Folyton attól a gondolattól szenved, hogy ha valaki felleli ezeket a palackokat, akkor értetlenül áll majd előttük, képtelen lesz a megértésükre, így az ő írói ambíciójának értelme veszik. Továbbá abban se biztos, hogy az, amit és ahogyan gondol, helyes. A politikai eszmefuttatásai során arra a következtetésre jut, hogy nem létezik független személyiség, miért nem? Mert valamilyen stigma úgyis éri testét. Nem lehet állásfoglalás nélkül elméletalkotónak lenni, hallhatjuk ezt sokszor.
Az említett témák mellett az egyik legfontosabb szegmensek közé tartozik a poétikával kapcsolatos eszmék kifejtése. A versek középszerűsége az egyik legnagyobb bűnök közé sorolandók, ugyanis a legjobb költők a „vérükkel írnak”, míg a kortársak csak puffogtatják a közhelyeket, üres szavakat. A líra eszközeinek ismeretei hiányában a vers csakis satnya lehet, értelmetlen és unalmas. De ez az elsatnyulásnak köszönhetően vándorolnak el a fiatalok, ugyanis nincsenek tudatában annak, hogy milyen is igazán hontalannak és idegennek lenni. Természetesen ez nem egyedül az ő hibájuk, hanem a neveltetés sikertelenségének tudható be. Ezt a fonalat folytatva a demokráciáról, mint államformáról értekezik, annak fogyatékosságáról szól. S tulajdonképpen ebben a nagy, szürke kőfalakkal zárt világban akkor lehet az ember igazán szabad, ha pillangóvá változik és szárnyal. Ismét Jankovicshoz nyúlnék, tételezzük fel, hogy minden ember egy sziget, akkor tehát emberszigetek vagyunk, pontosabban egyszemélyes szigetek. Ezek a szigetek mindig távolabbra és távolabbra kerülnek egymástól (JANKOVICS 2001). A közöttük lévő víz pedig hajózhatatlanná válik. Géber kötete tulajdonképpen arra figyelmeztet minket, hogy próbáljunk egymás mellett, s nem egymás ellen létezni. S az egyes szigetek között hullámzó tengert tegyük járhatóvá és élhetővé.
