Babarczy Eszter: A mérgezett nő. Jelenkor Kiadó, 2019
„Egyszer megtaláltam anyám felém forduló arcát, a galuskában. Fel akartam hívni, hogy is kell, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudom felhívni, mert meghalt. Bosszankodtam, hogy felejthettem el, hogy meghalt az anyám!”
Ez a két mondat az Anyu című novella záróakkordjai közé tartozik. A nosztalgia mechanizmusát, a giccset éles váltás töri meg, ami kizökkent a nyugalmi állapotból, és elviselhetetlen feszültséget szül.
A huszonkét novella gyönyörűen írja le azokat a kényszeres, sokszor meg nem értett szituációkat, amelyek két ember között jönnek létre. Rengeteg témával, problémával foglalkozik a kötet, a két tartópillér a nyelv általi megbélyegzettség (plusz az általános emberi problémák feltárása) és az erőszak. Az „emberi probléma” leszűkül a női problémakörökre.
Sok negatív vélemény övezi az úgynevezett „női irodalom” meglétét, hiszen ebből ki kell lépni (végső ideje lenne), mégis, mit tegyünk, ha a cím: A mérgezett nő? Az elvárásainknak abszolút megfelel, semmilyen csavar nem történik. Ha a hátsó borító szövegét is figyelembe vesszük, képet kapunk arról, hogy maga a szerző ironikusan tekint az erőszakos kategorizálásra. Viszont a cím hatásvadász, beskatulyázó, tehát maga a könyv azt akarja, hogy női történetekként olvassuk őket. Érdekes kettősség.
Bizonyos történeteknél a szépirodalom, maga az irodalom ugyan jelen van, de sokszor a durva fogalmazás csakis érzelmi reakciókat és empátiát vált ki, tehát nem több némi felbolygató blogbejegyzésnél, így el is távolodik az irodalomtól.
A szövegek fele egyes szám első személyű, a másik fele egyes szám harmadik személyű narrációt alkalmaz. Néha az elbeszélésmódok egy szövegen belül is váltakoznak. Nagyon erős kezdéssel nyit a könyv, utána a novellák minősége változó, ez a furcsa, hullámzó állapot a kötetben végig megmarad. Többször önsajnálatot, önmarcangolást tapasztalhatunk csak, semmi többet. A személyességgel semmi gond nem lenne, ha valamilyen funkciót nyerne, ha megemelné a történeteket, hogy azok más szintre, más dimenzióba kerüljenek.
Nő vagyok, és nőkről szóló kötetet olvastam. Érthető az empátia, az érzelmesség. Ám bizonyos szövegekben a túlmagyarázás és a monotonitás erőszakossá válik. Három novella is (A pokol, A kisolló, Voland) egy középkorú nőről szól, pusztán annyi változtatással, hogy mindegyik karakternek megvan a saját válsága. Mind tragikus, mind elborzasztó (pl. falcolás), de az egymásutániság miatt mégsem történhet megemelés, hiszen a problémakör azonos, ami csak érzelmeket tud belőlünk kiváltani.
A kötet gyerektörténetei kifejezetten erősek és hitelesek. Ezekben a történetekben új perspektívából látunk mindent, ugyanis a gyerek szeme olyan dolgokat is képes meglátni, amit a felnőtteké talán észre sem vesz, sokkal ártatlanabbul és a jóságba vetett hittel felvértezve látják a környezetet.
A Nagymama című kötetindító novella a legerősebbek közé tartozik. A központi probléma, amely ezt a szöveget és a teljes novellavilágot mozgatja, a nyelv, a nyelvkeresés. Az önazonosság válik problematikussá a nyelv által, a gyerek egyfajta érzelmi ridegséget tapasztal a nagymamánál, sőt ez a kegyetlenség szavakká is formálódik: „nehéz ember vagy, és az is leszel… nem a mi fajtánk”. Fajta? A gyerek nem érti, mit jelent, milyen fajtáról beszél a nagymama, és miért nem szereti. A fajta vajon negatív vagy pozitív? A felek közötti meg nem értettség, a hallgatás funkcióba lép, a leplezett undort és a gyűlöletet jelképezi. Az infantilis nyelvezet, a gyermeki naivitás és a komor felnőtt világ összeegyeztethetetlen. Ez a gyermek számára akkor válik tragédiává, amikor ráeszmél, felfogja, ugyanis nem érti az ok-okozati összefüggéseket, csak azt, hogy haragszanak rá, de hogy az ő létével mi a probléma, azt homály fedi.
Az Emlékpogácsa egy testvérpárról szól. Az elbeszélő csodálattal néz a húgára. Mindketten étkezési zavarokkal küszködnek. Ami érdekessé teszi, hogy egy szó sem esik bulimiáról vagy anorexiáról, mivel egyetlenegy szó sem kerül direkt kimondásra, leírásra. Olyan metaforikus nyelvezetet hozott létre Babarczy, amely bravúrosan működik, és szinte művészi szinten beszél erről a két borzasztó, igen gyakori betegségről. Tehát a gyermeki léthez párosított egy olyan szövegdimenziót, amely szintén kristálytiszta, mégis a mélysége és valódi jelentése elviselhetetlen. „Kiüresíti a lelkét, üres és fehér szentély a teste, és kiéheztetett testén át ér el a lélekig, és azt is kifehéríti, kipucolja.” (Emlékpogácsa)
A másik gyerektörténet szereplője a megbélyegzés elől szeretne menekülni, ugyanis az egyik tanárnő azt mondja neki az órán, hogy barokk alkatú, miközben ő gótikus alkatnak tartotta magát. Mindegyik szereplőnek van valamilyen láthatatlan csomagja, amit cipel, ami mindig ott van, legyen akár gyerek vagy felnőtt.
A másik érdekes vonulat, amely folyamatosan pulzál a kötetben, az erőszak. Az erőszaknak nyelve is van, sőt maga a fizikai és lelki fájdalom. Olyan sebek ezek, amelyek mindig ott maradnak, levakarhatatlanok, mindig újra véreznek. Nagyon érdekes szituáció, amikor Az Itáliai utazásban a nő, akit megerőszakoltak, mindezek után is képes megértő és kedves maradni azokkal a férgekkel, akik ezt tették. Azzal, hogy nemcsak az áldozat szemszögéből, hanem az elkövetőéből is látunk valami mozzanatot, esendőséget mutat, egészen más érzésünk támad a történetek után, megérthetetlennek és ironikusnak is tűnik az egész történet.
A kötet nem derűt és boldogságot áraszt. Szélsőséges élethelyzetekben ismerhetjük meg a nőt, akiről szól, aki farkasszemet néz a nagymamájával, majd különféle betegségekkel küzd kamaszkorában, szül, végignézi az anyja halálát, zárt osztályra kerül, minden megtörténik vele, ami bárki mással, csak az ő világa torz, tulajdonképpen mindenkivel farkasszemet néz, önmagával is. Fejlődéstörténet-e? Szélsőségből szélsőségbe csapongni, azokat túlélni, majd feldolgozni, reagálni az újabb impulzusokra, normálisnak maradni? Lehet, hogy fejlődés, de nem a megszokott meghatározásban.
Sok tekintetben a monoton jelleg igaz, mégis, néhol vannak olyan formai megoldások (blogszerűség), olyan tempóváltások (rövid, pattogós mondatok a hosszabb szövegekben), amelyek megbontják az állandó passzivitást és monotonitást, ami szinte az olvasó arcába könyököl.