Húsz éve halt meg, de írásai révén újra egyre inkább velünk van egyik legnagyobb írónk
Megjelenés előtt Gion Nándor életműkiadásának 9. kötete
Évek óta a magyarországi 8. és 12. osztályos irodalomtankönyvekben is teljes fejezettel szerepel a jeles szenttamási születésű író, sőt a végzősök a szöveggyűjteményben tőle olvashatják a legtöbb szépprózai szöveget. – A felnőtt olvasókról az utóbbi időben több kiadó is gondoskodott: a Magyar Napló Kiadó Ezen az oldalon címmel Gion négy regényét, a Magvető Kiadó pedig a Latroknak is játszott című tetralógia köteteit adta ki zsebkönyvtári formátumban. A Napkút Kiadó is hiánypótló feladatot teljesített azzal, hogy 2021 őszére a valaha szintén nagyon népszerű, de évek óta nehezen beszerezhető ifjúsági regények, valamint „felnőttregények” új kiadását is megvalósította. Az új Gion-regénysorozat borítóit és a kötetekben lévő vizuális elemeket Keserü Piroska grafikus rajzolta; ezek képi világukban és mondanivalójukban is nagyszerűen illeszkednek az egyes regényekhez; és bár egyenként karakteresen különböznek, stílusukban mégis szép egységet alkotnak. A tavalyi magyarországi Ünnepi Könyvhétre került a boltok polcaira a sorozat eddig megjelent tíz kötete.
A Napkút Kiadó az író évekkel ezelőtt félbemaradt életműkiadásának folytatását is vállalta, így 2019-ben, 2020-ban és 2021-ben nála jelent meg az életműkiadás 6., 7. és 8. vaskos kötete Krisztus katonái a Görbe utcából, Keresünk egy jobb hajót és Könyv könyv mellett címmel. A 6. és a 7. kötetben az életmű korábbi köteteiben nem szerepelt prózai és drámai műveket, a 8. kötetben pedig Gion esszéit, könyvkritikáit, fordításait, mások műveinek általa történt átdolgozásait és zsengéit olvashatjuk.
Az életműkiadás heteken belül megjelenő 9. kötete – Minden leírt betű hitvallás címmel – főként Gion Nándor nyilatkozatait, alkalmi beszédeit és publicisztikáit közli, így ez a könyv megint az író újabb arcát mutatja meg. Ez a kötet amellett, hogy rengeteg új adattal, meglepő érdekességgel szolgál a szépprózai művekről (megírásuk körülményeiről, valóságalapjáról stb.), Gion eddig kötetben megjelent műveiből kevéssé ismerhető oldalait: a kisebbségi közéleti embert és kultúrpolitikust (a tribünvezetőt, a rádiós újságírót, majd szerkesztőt; az írószövetségi titkárt, majd elnököt; a színházigazgatót; a kiadóitanács-elnököt és a rádiós főszerkesztőt) is megszólaltatja és megismerteti.
Gion kulturális szervezőként-vezetőként és teoretikusként a kereteket elfogadó, azok között dolgozó, de a lehetőségeket közössége(i) érdekében mindig tágítani igyekvő főbürokrata volt. Az ehhez a munkásságához kapcsolódó íráscsoport zárókőként illeszkedik az életműsorozat ívébe. Ezen újabb típusú szövegek közreadásával végleg igazolni látjuk, hogy Gion Nándor egységes életművet alkotott, amelyben az írói és a közéleti munkásság egyként közösségi szolgálat volt, amelyek bár karöltve jártak, sokszor mégis vetekedtek egymással – hogy csak egy aspektust említsünk: a közéleti tevékenységek közben szerzett tapasztalatok különleges élményanyagot szállítottak a szépprózának, ám a hivatali teendők éppen az írástól vették el az időt…
A különböző műfajú szövegeket műfaji kategorizálás nélkül, lehetőleg kronológiai sorrendben adja közre a 9. kötet, így zökkenőmentesen követhetjük végig az életútnak és az életműnek naptárilag pontos, dokumentumszerűen hiteles, de a szépirodalmi művekből nem (még a naplójegyzetekből sem teljesen) követhető vagy kikövetkeztethető formálódását. Így korábban elképzelhetetlen részletességgel és rétegzettséggel rajzolódik ki az író egész pályája, amelyet ráadásul elsősorban az író saját szavaiból: olykor szinte naplóregényszerűen ismerhetünk meg. Mivel a szövegek legtöbbje keletkezésük jelen idejéről szól, mindennél jobban segítenek, hogy egészen közelről: az aktuális helyzeteket Gionnal együtt átélve, szinte „belülről” kapcsolódhassunk be pályája alakulásába. Az interjúk, nyilatkozatok, televíziós és rádiós szövegek a lehető legnaprakészebben követik Gion pályáját: tervről tervre, munkáról munkára, könyvről könyvre, titulusról titulusra, díjról díjra; úgyannyira, hogy vannak évek, amelyekre nézve pusztán az itt közölt szövegekből tudhatjuk meg hónapról hónapra, hogy mikor mely művén dolgozott, merre járt, vagy milyen hivatalos elfoglaltságai voltak.
Az életműkiadás 9., az író saját szövegeit közlő zárókötete is a teljesség igényével készült: a tárgykörébe tartozó és hozzáférhető összes szöveg – beleértve a hang- vagy filmfelvételen fennmaradtakat is – közlésével teszi teljessé az életműkiadás 2007-ben indult sorozatát. A megjelenés előtt álló könyvben többek között a Gionnal készült interjúk – köztük az egész életutat átfogó darabok is – helyet kaptak; fordításban még azok is, amelyek csak szerb, sőt román nyelven készültek vagy maradtak fenn. Utóbbiak azon túl, hogy felvillantanak valamit Gion „szerbhorvát” nyelven folyt tevékenységeiből, a nyelvi határokat átlépő korabeli recepciójának is bizonyságai.
A kötetbe a rádiós jegyzetek, esszék és alkalmi szövegek közül azok kerültek, amelyek a kulturális megnyilvánulásokkal elsősorban nem mint művészi, hanem inkább mint társadalmi jelenségekkel foglalkoznak, ilyen aspektusokból ragadják meg őket. Tehát míg az életműkiadás 8. kötetében közölt cikkek tárgya és megközelítési módja esetében a tisztán művészi vonatkozás dominál, a 9. kötet szövegeiben a művelődési-intézményi, az irodalom- vagy esetleg szociálpolitikai vonulat az erősebb. És bár most azokat az interjúkat is közreadjuk, amelyek az életmű 5. kiadásába nem kerültek be, és íróként szólaltatják meg Giont, ezek is gyakran kitérnek közéleti működésére – így az ilyenekben a többirányú munkásság szöveg szintjén szétszálazhatatlan.
A most közreadott szövegek mellbevágóan mutatják meg, hogy Gion életében mennyivel fontosabb, társadalmilag mennyire elismert szerepe volt az irodalomnak és az íróknak. Ez látszik már abból is, hogy az íróegyesület csak az írókat-kiadókat érintő tevékenységéről is rendszeresen beszámolt a média, de olvasunk például olyan, ma szinte elképzelhetetlen adatokat is, hogy az Újvidéki Rádióban „a hangjáték-szerkesztőség évente 106 magyar nyelvű bemutatót tart”; és persze azt is jólesik megtudni, hogy Gion „egy-egy író-olvasó találkozón 150-200 könyvét dedikálta”.
Vannak interjúk, amelyekben Gion elsősorban „tisztán” művészeti kérdésekről nyilatkozott (például alkotói alapállásairól, módszereiről, műhelytitkairól stb.), ám teljes kontextusukba helyezve még ezek a megnyilatkozások is inkább az intézményesült kultúrának, illetve az író társadalomban elfoglalt helyének a lenyomatai. Mutatja ezt az is, hogy ezek a szövegek is számos esetben hivatkoznak-utalnak a nyilatkozattevő (egykori) tisztségeire, posztjaira, sőt olykor mint e titulus viselőjét mutatják be vagy szólítják meg Giont. Bár az előző nyolc életműkötettel szemben ezúttal alapvetően nem szépirodalmi szövegeket közlünk, hangsúlyoznunk kell, hogy az interjúkban, esszékben és az alkalmi beszédekben nemritkán találkozunk szépirodalmi igénnyel megformált szöveg(részlet)ekkel is. – De még a pusztán közéleti témákról szóló, elsőre „szárazabbnak” tűnő szövegek is igen értékesek: mással nem pótolható, tényanyag szempontjából mindig hiteles tartalmak az író megismeréséhez; ráadásul nem csak közéleti-kultúrpolitikai vonatkozásokban, hiszen olykor még magánjellegű adalékok is vannak bennük; akár olyan eddig jórészt ismeretlen témákról is, mint például „Gion Nándor és a sport”; vagy meglepő hobbijáról: „Nagy szeretettel gyűjtöm a puskákat, pisztolyokat, régi késeket.”
Teljes újdonság a kötetben, hogy itt a levelektől az önéletrajzokig, a mások művéhez írt előszótól a megnyitóbeszédig, a tanácsülési jelentéstől a pályázati szabályzatig eddig Giontól az életműkiadásban, sőt akár még nyomtatásban sem közölt műfajú szövegek is olvashatók. Ilyen szempontból a legfrissebb és leggazdagabb szövegcsoport az élőbeszédből e kötet számára lejegyzett számos megszólalás. Ezek nagy erénye, hogy az eleve kiadásra szánt szövegekhez képest közvetlenebbek, nyíltabbak, szókimondóbbak, keresetlenebbek, kevesebb bennük a stilizáltság. Az élőszóból lejegyzett szövegekben ráadásul Gionon és riporterein kívül több esetben megszólalnak az írónak olyan rokonai is, akik érzékeltetnek, megmutatnak valamit abból a verbális világból, abból az erős szóbeli kultúrájú közegből, amelyben az egyik legjobb magyar prózaíró az anyanyelvét tanulta, és amely Giont a szóbeliségre hajazó, azt írásban reprodukáló stílusa kialakításától egészen otthoni témái megírásáig egész pályáján segítette. Így találkozhatunk magának Gion Nándor édesanyjának: Gallai Teréznek és nagyanyjának: Krebs Rézinek a szövegeivel is. Gion Nándor közéleti tevékenységeiről a koronatanú: felesége, Gion Nándorné Juba Eszter is vall egy-két szövegben. Bár az utóbbi szövegek nem Gion Nándor saját szövegei – ahogy a kötetnyitó 1956-os cikk vagy a 8. kötetben az Érettségi című írás sem –, mégis fontosnak tartottuk közölni őket az életműkiadás köteteiben, mert ezek az író olyan szociális-közéleti aktivitásaira utalnak, amelyekről máshonnan nem értesülhetünk.
A Kortárs, majd az Új Írás szerkesztőjének, Szakolczay Lajosnak, illetve később a Forrás szerkesztőjének, Füzi Lászlónak küldött levelek pedig valamit abból is felvillantanak, hogy Gion milyen emberi-irodalmi kapcsolatokat ápolt, és hogyan.
Az ebben a kötetben közölt szövegek még akkor is értékesek, ha az újságírók különböző mértékben meg is dolgoz(hat)ták, át is szerkeszt(h)ették őket. Ám több esetben fennmaradt az „interjúk” szövegének Gion által készített kéz- vagy gépirata – a kérdések nélkül, annak bizonyságául, hogy öninterjú vagy olyan kerek esszé készült, amelybe az újságíró a kérdéseit csak utólag szerkesztette bele, azért, hogy interjú formájú szöveget alakítson ki.
Természetszerűleg ahogy a pálya és az életmű, úgy e kötet elején is a rádiós szövegek dominálnak, hiszen az 1960-as években még a megélhetési szövegalkotás volt az erősebb vonulat Gion Nándor munkásságában. Ekkor nemcsak irodalommal kapcsolatos témákról szólt, hanem ahogy nyilatkozta: „újságíróként szinte mindenről korrektül tudósítottam a pártkongresszusoktól a filmfesztiválokig” (Egy író hosszú menetelése, 2000), és hozzátehetjük: az anyanyelvhasználati kérdésektől az egyetemi adminisztráción át a képzőművészeti tárlatokig is – csak később tevődött át a hangsúly a szépirodalommal, illetve a saját írói működésével kapcsolatos szövegekre. Megjegyzendő, hogy Gion rádiós jegyzetei gyakran elképesztően elitista szövegek: még olvasva is nehezen érthetőek, mondhatnánk: éppen csak magyarul vannak, de témájuk és bonyolultságuk miatt a rádióhallgatók csak nagyon-nagyon kis csoportja számára lehettek követhetőek, így a tömegek edukálására alkalmatlanok voltak, holott Gion nagyon sokszor hiányolta például a „munkásfiatalok” bekapcsol(ód)ását a kultúrába, ami pedig az ilyen „elefántcsonttoronyból leszóló” szövegekkel nem lehetséges… Ez a belterjes elitizmus egyébként sajnos nemcsak Gion korai szövegeire, hanem a vajdasági magyar irodalom bizonyos részére amúgy is jellemző volt.
Viszont ezeknek a szövegeknek a folytatólagos elolvasásával szépen kirajzolódik, hogy hogyan lett a másokról tudósító, másokat megszólító rádiós újságíróból – mások által saját írói érdemei, illetve igen sokféle tisztsége miatt megszólított népszerű nyilatkozattevő. Gion első „saját jogon” adott interjúi egy újvidéki kulturális intézmény: az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű szerkesztőségének élén végzett főszerkesztői munkájáról szólnak. Erről a posztjáról eddig nagyon-nagyon keveset tudtunk: csak annyit, amennyit a T. M. című szövegben tudatott – ám abban a pozícióban már ott szunnyadnak a későbbi kultúrpolitikai posztok: egészen a színház-igazgatóságig és a rádiós főszerkesztőségig. Megindító, hogy – mint a szövegekből látszik – Gion már pályája legelején is azzal küszködött, hogy a – kisebbségi sorsban értelmiségi és általában vezető rétegétől módszeresen megfosztott – vajdasági magyarság körében milyen nehéz volt kulturális nyilvánosságot: például irodalmi közéletet, színházi közönséget, igényes olvasótábort kialakítani – és hogy ez a nagyon kevés sikerrel kecsegtető, gyakran hiábavalónak tűnő küzdelem vajdasági pályája végéig egész kulturális vezetői működésében elkísérte.
A kötet tartalmát elsősorban korabeli lapokból, folyóiratokból és a hagyatékból, különösképpen Gion Eszter archívumából, valamint az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának 583-as fondjából, az író hangját megörökítő és a szerkesztés idején hozzáférhető valamennyi film- és hangfelvétel átírásával sikerült összeállítani. Mind a szövegek felkutatásában, mind a már meglévők datálásában hatalmas segítséget jelentett a Vajdasági Magyar Digitális Archívum, az Arcanum Digitális Tudománytár és a Hungaricana Közgyűjteményi Portál adatbázisa: az ezekben található tízezernyi „Gion”-adat szisztematikus átvizsgálásával remélhetőleg előkerült és e könyvbe is bekerült a nevezett adatbázisok segítségével hozzáférhető valamennyi Gion-szöveg. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nélkülük tartalmában mennyivel szegényebb, bibliográfiai hivatkozásaiban pedig mennyivel pontatlanabb lenne ez a kötet.
Bár az életműkiadás összeállításakor sok korábban regisztrálatlan szöveg is előkerült, különösen az írott szövegek felkutatásában Horváth Futó Hargita Gion Nándor-bibliográfiája segítséget jelentett. A hang- és filmszalagról átírt nagyszámú megszólalás felkutatásának sikeressége esetlegesebb volt: nem lehetünk biztosak benne, hogy nem léteznek még ilyen felvételek, mert – az Újvidéki RTV archívumával szemben, ahonnan valószínűleg minden megtalálható szalag előkerült – az MTVA mélyarchívuma feltáratlan maradt. Jellemző eset, hogy az Újvidéki RTV egyik kedves kollégája egy munkahelyi szekrényben még néhány hónapja is talált egy olyan szalagot, amelyen egy olyan interjú őrződött meg, amely a riporter emlékezete szerint elkészülte idején nem is került adásba (A torontáloroszi gyerekek kérdéseire válaszolva, 1988). – Ezen a helyen is meg kell emlékezni az Újvidéki Rádió és Televízió rendkívül készséges munkatársairól; a magyarországi felvételekért pedig Gion Nándor néhai barátjának, a Magyar Rádió egykori irodalmi szerkesztőjének: Varga Lajos Mártonnak jár a posztumusz köszönet.