Vári Fábián László: Vásártér, Magyar Napló, Budapest, 2018
Tiszaújlak határ menti település Kárpátalján. Többségében magyarok lakják, de élnek itt ukránok, oroszok, cigányok és más nemzetiségűek is. Az ötvenes, hatvanas években itt cseperedett, itt vált felnőtté Fábián László. A Vásártér e gyermekkor fontos helyszíne, csak felmenői meséiből tudja, hogy egykoron az országos vásárokon csizmadiák, szabók, fazekasok kínálták itt portékájukat. Számára feledhetetlen, nem mindig veszélytelen játékok helyszíne ez az ekkor már az ipari, sőt hadiipari szeméttel évről évre mindinkább elborított terület. A Vásártér sorsa szimbóluma is lehet a régi értékek eltűnésének, az élet régi rendje felfeslésének, a hagyományok felszámolódásának.
A Fábián család három generációja évekig a nagyszülők szegényesen berendezett szoba-konyhás házacskájában szorong, sőt ha kell, más családtagoknak is szorít ideiglenesen helyet. A kisfiú itt fedezi fel a világot, nemcsak a saját tapasztalat, hanem a felnőttek elbeszélése is állandó információforrásként szolgál ehhez. Különösen a halkan elhangzott közlések mozgatják meg a fantáziáját. A nemzeti identitása is izgatja, s kérdezősködése nyomán nagyapja velős magyarázattal szolgál az impériumváltásokról, ezek következményeiről. Szűkszavú közlésekből értesül arról is, hogy apja megjárta a Gulagot.
Van a kötetnek egy másik, a gyermekkori történetek között helyet kapó, az elmúlt években játszódó része is: a nagyapakorú férfinak azzal kell szembesülnie, hogy anyja nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is leépül, napi szinten az ő ápolására szorul. Nemcsak a gyermeki tisztelet, a hála, a szeretet segíti át a válságos élethelyzeteken, kavargó érzéseken, hanem az örökölt családi minta is: anyja egykoron minden sérelmét félretéve odaadóan ápolta anyósát.
Térjünk azonban vissza a gyermekkorba: 1956-ban a kisfiú tanúja a felnőttekben felébredő reménynek, hogy győz a magyar forradalom, s nemcsak onnan, hanem Kárpátaljáról is kivonulnak az oroszok. Ők tapasztalják meg elsőként, hogyan válik köddé ez a bizakodás, hiszen itt vonulnak át a magyar forradalom leverésére Moszkvából küldött harckocsik.
Az ébredező öntudatú fiú látja, hogy az orosz tisztek jobban élnek, vannak előjogaik, de jól megjegyzi a kiskonyhában a felnőttek szájából elhangzó, a szovjet hatalomra vonatkozó mondatot is, miszerint „a tizenkét év alatt felforgatták a fél világot, elvittek mindenünket”.
A magyar népmesék, a családi történetek, a nagyapától, apától hallott magyar hazafias versek is hozzájárultak, hogy amikor felmerül a kérdés, magyar vagy ukrán iskolába akar-e járni, a gyermek nem habozik egy pillanatig sem, a magyar osztályt választja. Holott a település lakóinak egy része gyermekeit előszeretettel íratja szláv iskolába, ettől remélve, hogy lányuk, fiuk jobban érvényesül majd az életben. Persze, a tiszaújlaki magyaroknál is jelen van a nyelv romlása, a többségi szavak beszivárgása a hétköznapi beszédbe: komitét, suszteráj, svájna (varroda). Az iskolában megjelenik a pionírkendő, az ötágú vörös csillag kötelező viselése, és az oroszul beszélő ellenőrök látogatásakor az alattomos kérdésre, hogy „mit csináltok vasárnap délelőtt”, a gyermeki őszinteséggel adott válasz, hogy „templomba megyek nagyapámmal”, az akkori időkre jellemző következményekkel jár.
Vári Fábián László tanúja, szenvedő alanya volt sok olyan helyzetnek, történésnek, amely a mai fiataloknak csak történelmi lecke, de e történetek révén élményszerűvé válik. A középkorú, idősebb vajdasági olvasó pedig óhatatlanul összehasonlítást végez, az azonosságokat és különbségeket veszi számba a kisebbségi sors vetületében.
