Richard Powers: Égig érő történet. Budapest, Park Kiadó, 2023
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Richard Powers nagyregénye több szempontból is különleges olvasmány. A több mint hatszáz oldalon át hömpölygő történetnek már a fejezetekre való bontása is lenyűgöző. Négy egységből áll, amelyek a Gyökerek, a Törzs, a Korona és a Magvak címet viselik, így téve hasonlóvá a szöveg felépítését egy fáéhoz. Az Égig érő történet ugyanis egy ökoregény, amely a környezetvédők küzdelmét mutatja be a multinacionális cégek környezetromboló tevékenységével szemben, de nem csak ezt, ugyanis ennél sokkal többet kínál fel az olvasó számára.
Már a regény elején, a Gyökerek című egységben kilenc szálon kezd el futni a történet, s nem is akárhogyan: mindegyik szál egy-egy családnak az akár több évszázadot átfogó történetét tárja elénk. Mindegyik család történetéhez kapcsolódik egy – vagy akár több ‒ fának a története is. Ekkor még nem értjük, hogy a sokfelé nyitó cselekményszálak miként érnek majd össze a későbbiekben, s hamar rá is jövünk, hogy az író által mozgatott szereplők közötti összefüggés már-már követhetetlen, a hangsúly sokkal inkább a természetnek a környezetben és az emberek életében betöltött szerepére helyeződik. A különféle családtörténetek a fák gyökeréhez hasonlóan százfelé futnak szét, ahogy egyre mélyebbre ásunk, úgy lesz egyre nehezebben kibogozható az eredet. Olvasás közben döbbenünk rá, hogy milyen tökéletes a szövegnek a fák felépítését utánzó megformálása, ugyanis a szerzőnek az az egyértelmű szándéka, hogy fák és emberek/családok között párhuzamot vonjon, így szemléltetve azt, hogy az ember is a természet része, azzal összhangban kell élnie, folyamatosan figyelnie kell rá, nem fordulhat ellene, nem semmisítheti azt meg, mert ezáltal önmaga pusztulását is előidézi. A Gyökerek nem mélyül el a részletekben, úgy is mondhatnánk, hogy ebben az egységben átsuhanunk az évszázadokon, mivel csak a legfontosabbakat tudjuk meg az egyes családtörténetekből, de a különféle fafajtáknak a családi legendáriumokban betöltött hathatós szerepére mindig számíthatunk. A Törzsben összeérnek a gyökerek, azaz a környezetvédelemnek köszönhetően kapcsolatba kerül egymással a kilenc főszereplő. Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy melyikük a legfontosabb, legfeljebb csak számunkra szimpatikus és kevésbé szimpatikus alakokról beszélhetünk. Közös bennük a fákért, az erdőkért, az érintetlen környezetért való rajongásuk, s a fák megóvásáért bármire képesek, akár a törvénnyel is hajlandók szembeszállni. A regény szereplői, akárcsak a fák, a saját életüket élik, ugyanakkor, ha szükség van az összefogásra, egymás segítségére sietnek. Az Égig érő történet az erdőre egységes szervezetként tekint, ahol a fák a gyökereik, a koronáik stb. révén folyamatosan kapcsolatban állnak, rezdüléseikkel veszik fel az egymással való kommunikációt. Erről eszünkbe jut a német erdész, Peter Wohlleben A fák titkos élete című munkája, amely olyan esszéket tartalmaz, amelyek a tudományosság igényével kívánják alátámasztani az imént felvázoltakat. A Koronában a fa lombkoronájához hasonlóan ismét több irányba szétfut a történet, a Magvakban pedig tulajdonképpen arról olvashatunk, hogy az ember a Föld történetének csak a legutolsó szakaszában jelent meg, azaz igen kevés ideje befolyásolja a bolygó életét, mégis olyan mértékben megváltoztatta az idők folyamán a természet által korábban felállított egyensúlyt, hogy annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Az Égig érő történet vizsgálata nemcsak a fák vagy a családok történetei felől közelíthető meg, hanem lélektani szempontból is. A kilenc szálon futó történet mindegyikében hangsúlyos szerepe van a szeretetnek, az elfogadásnak, a beletörődésnek, s ebből kifolyólag ösztönzőleg is hathat. Napjaink individuumcentrikus világában rádöbbent bennünket arra, hogy bár egyénekként mindannyian fontosak vagyunk, mégis csak egy rendszerben, egy közösségben képzelhetjük el a boldogulásunkat, és a cselekedeteinkkel hozzá kell járulnunk akár a szűkebb, akár a tágabb környezetünk jólétének kialakításához. Mindezt úgy kell megvalósítanunk, hogy elfogadjuk a korlátainkat, beletörődünk a sorsunk alakulásába, s a meglévőből, a szeretetet szem előtt tartva próbáljuk kihozni a lehető legtöbbet.
Ha fellapozzuk a 2019-ben Pulitzer-díjjal jutalmazott regényt, számítsunk arra, hogy annak minden mondata fontos, gyakran meg-megállásra kényszerít, mert gondolkodásra késztet. Nemcsak a környezetvédelem fontosságának felismerésére hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy milyen sokszínű lehet egy ember ‒ és egy fa ‒ élete, s hogy ezt a sokszínűséget nem pénzben mérik, mint ahogyan azt napjaink globalizáció által átszőtt világában megélni vagyunk kénytelenek. A narrátor a gesztenyefa terméséről például „ingyenlakomaként” számol be, s a „fentről hulló mannáról” azt állítja, hogy „…egyenest Isten asztaláról származik” (13. old.). Ha képesek vagyunk észrevenni a természet által nyújtott örömöket, akkor nem szippanthat be bennünket menthetetlenül a világot behálózó globalizáció. A fákra pedig akár a föld és az ég közötti átjárókként is tekinthetünk: „Galambfa, zsakaranda, nyugati üstökvirág, kámforfa, juharlevelű lángfa, császárfa, kurradzsong, vörös eperfa: földön túli élet…” (144. old.)
A kilenc főszereplő és családtörténet egyikét sem kívánom részletesen bemutatni, de azt meg kell említeni, hogy mindannyiuk története a maga módján lenyűgöző, s hogy számos kultúrába betekintést nyerhetünk általuk. A norvég fiú és az ír lány, valamint leszármazottaiknak története jól ábrázolja az amerikanizáció folyamatát, és a Perzsiából származó, Kínában élő, majd az Egyesült Államokban letelepedő család története is bővelkedik a különféle vallások, filozófiák stb. dogmáinak, eszméinek a bemutatásában. Találkozhatunk egy vietnámi veteránnal, akinek egy fa menti meg az életét zuhanás közben, és részletes bemutatásra kerül egy fák által ihletett videójáték is, amely hihetetlen népszerűségre tesz szert.
Richard Powers Égig érő történet című regényét nemcsak azoknak ajánlom, akik szeretik a fákat, vagy akik számára fontos a környezetvédelem, hanem mindazoknak, akik el tudnak merülni az apró részletekben. A szöveg sokrétűsége, az aprólékos kidolgozás türelmet kíván meg a befogadótól, de az összefüggések, a különféle hasonlatok és metaforák értelmezésébe fektetett energia megtérül, maradandó olvasmányélményt nyújt.