Klamár Zoltán: Örökségünk. Magyarkanizsai képeskönyv. József Attila Könyvtár, Magyarkanizsa, 2022
Vajdasági identitásjeleink egyre szaporodó kiadványai között rangos hely illeti meg Klamár Zoltán magyarkanizsai néprajzkutató Örökségünk című kötetét, amely idén már harmadik kiadását érte meg. Az elsőt még 1995-ben jelentette meg a Cnesa Könyvkiadó, majd 1996-ban a másodikat is 1000 példányban. Azóta is keresett könyv ez a Magyarkanizsa múltját és jelenét vizuálisan és leírásban is bemutató publikáció, amelynek megmaradt különleges alakja, de a finomabb papírra nyomtatott, szemet gyönyörködtető kivitelezése már eltér az előző kiadásoktól.
Klamár Zoltán az új kiadványt jócskán kibővítette, újabb információkkal gazdagította. A tizennégy nagyobb fejezetre tagolt 230 oldalas könyvet az Előhang – „…Magyarkanizsa jeles, általam fontosnak tartott épületeiről… a fotók olyan 1980-as évek végi állapotot rögzítettek, amit az elmúlt esztendők változásai már felülírtak.” (5–6. o.) – és a település kilenc évszázados történelméről szóló, térképekkel illusztrált beszámoló, a Bevezetés indítja. S mindjárt a könyvbemutató elején hadd mondjam el, írjam le, hogy itt jelenik meg annak a Halász térnek a képe, a helyszín, amelyet a legjobban szeretek ebben a csendesnek is nevezett városban. Talán az ősök szelleméből, szellemiségéből vagy az őket megtisztelő emléktábla környékéből, a tér identitásából sugárzik máig a pusztán csak itt bóklászó, barangoló vendégben is a lélekig hatoló, valami archaikus vonzerő, megmagyarázhatatlan tudat, hogy itt jó, itt érdemes lenni. Bizonyára ezért is maradt és marad meg ilyen sokáig ez a városka. Istenem, milyen nehéz is lehet annak, aki ilyen, a ragaszkodás jeleitől telített könyvet tud írni távol ettől a helytől!
A főtér jeles épületei sorozatot bevezető írás természetesen magát az egykori teret s az ott zajló életet említi. „A templomok és középületek által határolt téren hetente kétszer megpezsdült az élet. … Kereskedelmi és egyben szellemi központ volt a piactér, melyet körülvettek a kézműves kisiparosok és kereskedők szatócsboltjai.” (16. o.) A városháza ugyan szecessziós stílusban épült, de igencsak sajnálható, hogy nem az eredeti terv alapján készült. Vendéglő, jegyzői lak, magánház, „a szecesszió jegyében fogant” Úri Kaszinó és a Takarékpénztár, a Leánynevelő Intézet mind-mind ezen a téren kaptak helyet.
Az új kiadásban önálló fejezetben olvashatók a város templomait bemutató írások, a szerb templomról, a katolikus templomokról, majd a sort kibővítve az egykori zsinagógáról is, bár ez utóbbi képe szinte ki sem vehető, nem maradt róla rendes felvétel az 1948-ban történt lebontás előtti időből. Bár előfordulhat, hogy az elkövetkező időben felbukkan valahol, valakinél egy igazi, és azt bemutatják a szerzőnek.
Magyarkanizsa tornyos iskolái is új besorolásban szerepelnek. „1893-ban a településen hat római katolikus, egy görögkeleti, egy Mózes-vallású tanoda működött.” (54. o.) Magyarkanizsa ma is jelentős iskolavárosként szerepel a vajdasági magyar oktatás térképén.
Az egykori Úri utca alcím alatt a Fő utca igen csinos és hajdan jelentős épületei közül már nem áll mindegyik, ám egykorvolt fontos mivoltuk miatt szól a szerző a Bérczi-házról, a volt Szabados-házról, a Longa-cukrászdának helyet adó házról, a Lungovits-házról és Reiss Zoltán műépítész magyarkanizsai működéséről.
A középületek sorában esik szó az új kiadványban az 1927-ben épült postapalotáról, valamint a tűzoltólaktanyáról, amelynek tervezőjét, Kemény Gézát 1940-ben már a funkcionalizmus vezérelte.
A pihenést és a gyógyulást segítő kanizsai építmények a Népkertben és a régi nevén Csodakút gyógyfürdőben kaptak helyet.
A város közlekedését a vasútállomás bemutatásával kezdi Klamár, bár itt „menetrendszerű közlekedés már sok éve nincsen” (90. o.), na meg a közkedveltté vált s tánccá lett Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára nóta említésével. A városka a Tisza partján épült, így a vízi közlekedés meghatározta létét és fejlődését. A vízen járó vontatott uszályok, lapátkerekes gőzhajók, a hajómalmok, a komp és a gátőrház, a folyóparti füzesek haszna (legeltetés, kaszálás, vesszővágás) mind szóba kerülnek, mint ahogy az 1885-ben megvásárolt szegedi hajóhíd is képet kap, amelyet azután elég hamar elvitt egy nagyobb áradás.
A városi lakóházak típusait Parasztpolgári építészet és Népi építészet fejezetcímek alatt mutatja be a szerző. A polgáriasodás jeleit tizennégy ún. nagygazdaház, épület történetén keresztül ismerhetjük meg. Ezek az épületek a város különböző pontjain találhatók, de legtöbb a mai Gesztenyefasor és a régi Kossuth, ma Szent Száva nevét viselő utcában. A Szappanos-ház a múlt század elején épült, s még a szecesszió stílusában tervezte Szappanos Béla, a polgári iskola rajztanára. Felújítása nagyszerűen sikerült, s ma dísze a városnak. Az ebbe a csoportba sorolt házakat azonban jobbára eklektikus stílusú homlokzatok jellemzik. Kivétel a klasszicista kiképzésű egykori nagy patika homlokzata, valamint a Rekecki-ház homlokzatának „letisztult elemei”. Ez utóbbi házról írja Klamár Zoltán a következőt: „Külön említésre érdemes eleme a háznak az íves kapu fölé épített legényszoba, melynek külön lépcsőfeljárója van a ház udvari traktusa felől.” (104. o.) Itt ki kell térnem egy mondat erejéig a város másfajta örökségére is, ugyanis Magyarkanizsán járva ilyen szobában találtuk meg Dobó Tihamért, a kanizsaiak kedvelt festőművészét. Az ő képei, rajzai számos házban, lakásban megtalálhatók e városban, amelynek kulturális örökségét jócskán gazdagítják. A Kistemplom parókiájának díszítése ugyan eklektikus, de „a díszítőelemek nem burjánzanak el, jobbára csak hangsúlyt, egyéni jelleget kölcsönöznek az épületnek”. (124. o.) A népi építészetet bemutató példák mind a tanult, képzett néprajzos szakszerű leírásai, akár a ház külső, avagy belső bemutatásáról, alaprajzáról, szegényes vagy gazdagabban díszített (A tulipános ház) homlokzatáról, a díszítőelemekről (szív, virág, csillag), a napsugaras és a kazettás oromzatokról van szó.
Az új könyv az előző kiadások bővítéseként a város modern épületei közül hármat mutat be: a Cnesa új székházát, udvarában a Regionális Kreatív Műhelyt, a művelődési ház és könyvtár épületét.
Keresztek, feszületek, szobrok – szakrális kisemlékek a következő fejezet, amelyben a szabadtéri szakrális emlékműveket veszi szemügyre a szerző, s teszi ezt már jó ideje néhány néprajzkutatótársával együtt szerte a Vajdaságban. A kálvária és az utcai, út menti keresztek, a Szentháromság-szobor, a Fájdalmas anya szobra, Nepomuki Szent János restaurált szobra, a Jézus Szíve-szobor, a Mária Szíve-szobor, A jó pásztor szoborfülkés képoszlop alkotják az ilyen örökség együttesét.
A temetőkről szól a következő fejezet, történetükről, a síremlékek állapotáról, sorsáról, az oda temetett ismertebb városbéliekről. A sírkertekről közöl a szerző legtöbb fényképet, külön a Nagytemetőről, a Kistemetőről, a Szerb temetőről és a Zsidó temetőről.
Az Újabb jelek a térben témakör a településkutatás legújabb törekvése, így ezek leírása is bekerült az új kiadásba. Emlékművek, emlékhelyek, emléktáblák, a gyógyfürdő szobra, az írótábor szobra, magyarkanizsai művészek (Koncz István költő és Dobó Tihamér festő) szobrai, a szépséges Tiszavirág vitrázsszobra, a halászok szobra, a Hunyadi János-emlékmű, Beszédes József vízmérnök szobra és az utcanévadás mind-mind a város kulturális jelenének tényezői.
A könyv végén az Epilógus: identitásunk jeleiről című összefoglaló az Örökség valódi megfogalmazása és megjelenésének igazi indítéka: „A könyv újabb, kibővített változata, csakúgy mint az első kiadás, kettős célzattal készült: egyrészt a még mindig meglévő, az enyészettel dacoló értékekre szerettem volna újfent ráirányítani a figyelmet – bár félő, hogy ennek a törekvésnek sem lesz foganatja –, másrészt annak a teremtő igyekezetnek emléket állítani, mely eleinket jellemezte a XIX–XX. század fordulóján. Végül, de nem utolsósorban az örökséggondozás felelősségére akartam apellálni…” (216. o.) A nagy tettekre buzdító gondolatok után csak azt mondhatjuk a szerzőnek, Klamár Zoltán néprajzkutatónak és városvédőnek, hogy felemelő érzés ilyen képeskönyvvel újra és újra elindítani valamit, amit meg kell/kellene tennie minden itteni, helyi embernek, helybéli közösségnek, ha már az e célra létrehozott hivatal(ok) – állami anyagi támogatás híján – nem képes(ek) rá. Mindannyiunk örömére született meg Klamár Zoltán új kiadású Örökségünk – Magyarkanizsai képeskönyv című könyve, amelyet a teljes régi és mai utcanévjegyzék, valamint bőséges irodalomjegyzék zár.