Megjelenés előtt Gion Nándor életműkiadásának 7. kötete
Gion Nándor (Szenttamás, 1941 – Szeged, 2002) József Attila-díjas magyar író életműkiadásának előző kötetéről, amely Krisztus katonái a Görbe utcából címmel jelent meg a télen, már olvashattak az Előretolt Helyőrségben. A Keresünk egy jobb hajót megjelenés előtt álló 7. kötet az előző testvére: ez is nagyobbrészt drámai műveket és filmvázlatokat tartalmaz. A rádió, a filmvászon és a színpad felé mutató írások közé pedig hol bevezetőként, hol visszatekintésként, hol pedig a terjedelmesebb művek közötti kapocsként rövidebb, Giontól eddig alig ismert típusú-műfajú írásokat vettünk fel. Ezek a darabok az író naplójegyzeteivel mutatnak rokonságot, és saját műveire vagy magának az alkotásnak az eredőire, illetve folyamatára is reflektálnak. Közülük ezelőtt még egy sem került kötetbe (ahogy egy nyúlfarknyi írás kivételével a kötetnek egyetlen darabja sem), hármójuk is csak kötetre: ezek korábban fülszövegek voltak. A művek nagy többsége az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárából került elő, legtöbbjük keltezetlen kéz- vagy gépiratban maradt fenn.
A könyv három részre tagolódik. Az első rész alapvetően az írót megelőző generációk tagjaitól hallott történetekből építkezik. Ezekben a 20. század első felének nagy drámáiról és kisembereiről olvasunk: a Trianon utáni vajdasági faluból indulunk, és a második világháború végi front borzalmait átélő alföldi tanyán át egészen 1956-ig, az osztrák határig jutunk. Az írások felütésében olyan fordulatok olvashatók, mint „a századfordulóról és a századelőről”, „az 1920-as és 30-as évekből”, „1944 vége, karácsony előtt néhány nappal”, „1956 októbere”; a rész szerkezetét tehát főként a 20. század tragikusabb felének íve, illetve a hétköznapi emberek életét is meghatározó fontosabb csomópontjai jelölik ki. A komoly, sokszor súlyos történelmi témák között Gion felmenőinek és más hozzá közel állóknak a saját történeteit is olvassuk, így az író hamisítatlan humora mellett a szereplőihez fűződő érzelmi közelség is jellemzi őket.
A második nagy egység darabjainak megírásához az író már főként személyes élményanyagából: elsősorban gyermek-, kamasz- és fiatalfelnőtt-korának emlékeiből merített. Szenttamásról, a Ferenc-csatorna partjáról, az illúziókkal teli, sok szempontból még ártatlan és felszabadult gyerekkorból indulunk; megtapasztaljuk a „Keglovics” utcának a felnőtté válást érlelő kemény világát; majd a középiskolás és az egyetemistaévek emlékeiből vett történetekig jutunk: „a Késdobáló” drámájáig. Utóbbit már a saját munkatapasztalatok ihlethették: egy kőművesbrigáddal a középiskolás kortól évente végigdolgozott nyári hónapokban, valamint az első egyetemi vakációban egy dél-macedóniai útépítő munkaakció barakkjában átéltek is beleépülhettek.
A harmadik részben lévő művek élményanyaga (szinte) a megírás jelen idejéből való, és sokszor a „meglett ember” tapasztalatait, sőt „a bús férfi panaszait” olvassuk bennük. Az ezekben tükröződő élettapasztalatokat – például a vajdasági kisebbségi létről, a kirobbanó délszláv háború értelmetlenségéről vagy az ezredforduló „európai” Budapestjének visszásságairól –, mivel nagyobbrészt saját élmények voltak (vagy ha másokéi, a sajátok is megerősítették őket), gyakran nem finomíthatta sem az azokat mesélő idős emberekhez fűződő érzelmi viszony, sem a gyerekkor megszépítő messzesége. Ezekben a darabokban legfőképpen az élet nehézségein sokszor egyedül átlendíteni képes – gyakran bölcs humorrá transzformálódó – irónia szolgál segítségül, sőt orvosságul.