Silling István: Bácskai emlékezések. Grafoprodukt, 2023
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára? Mindebből a felvetésből, illetve a szemlélet megfordításából következik az a kérdés is, hogy mennyire ismerhetjük meg egy letűnt kor, korszellem egészét a benne élő személyek életútjainak vizsgálatával.
Silling István Bácskai emlékezések című elbeszéléskötetét olvasva nem feltétlenül kapunk egyértelmű választ (léteznek egyáltalán ilyenek?!) a felvázolt kérdésekre, ám a könyvnek épp ez az egyik fő erénye. Az író a levéltári adatokat (innen a kreatív, nyelvújító alcím: Levéltáriádák) gazdag, de a múlthoz hű képzelettel varázsolta kerek történetekké, amelyek egyes emberek boldogulását követik végig, mégis többről szólnak ennél, hiszen az orvos, a cseléd, a lezüllött patikusfiú, a korán megözvegyült polgárasszony stb. sorsán keresztül egy múltbéli miliőt ismerünk meg, annak embereivel, tereivel, szokásaival, felfogásával, magas- és közkultúrájával, erkölcsével, hatalmi változásaival együtt. „A jó levéltáros életet varázsol a levéltár által megőrzött, holt anyagba” – írja recenziójában Fekete J. József, rámutatva Silling művészi eljárásának lényegére, bonyolult belső egyensúlyára: a fókuszban mindig az egyes ember és szűkebb-tágabb családja áll, míg a könyv összképe egy részletgazdag korképet fest meg, rámutatva az egyén és a társadalom életének szétválaszthatatlan, elementáris összefonódására.
Ezeknek az egyéni és családtörténeteknek a helyszíne a címben is vállalt módon Bácska, szűkebben a sokszínű, soknemzetiségű és sokvallású Nyugat-Bácska és túlnyomórészt annak néhány – az avatott és helyismerettel rendelkező olvasó számára meglehetősen könnyen beazonosítható – települése. A narrátori intenció azonban túlmutat ezen a helyábrázoláson, Silling István felváltva használ háromféle megjelölési módot. A Bácskai emlékezésekben egyfelől és leggyakrabban felbukkannak konkrét városnevek (Zombor, Apatin, Palics, Zágráb, Fiume stb.); egyes helyszínek neve nem minden esetben jelenik meg kimondva, csak közvetve, mert könnyen felismerhetővé válnak a bennük található jellegzetes épületek, utcák, intézmények stb. (Bajai úti magándíszkert, Duna menti sörgyár, a környék első magánzenedéje…) révén; a harmadik típusú helymegjelölés az író nyelvi kreativitásának eredményeként egyfajta elemelt, mitologikus térbe helyezi a történéseket, így jelenik meg Szilfás, Kéményes, Nádasd stb. A háromféle helymegjelölés többnyire párhuzamosan működik a szövegekben, ám utóbbi módszer folyamatosan arra hívja fel a figyelmet: a történet szimbolikusan is olvasható, abban az értelemben, hogy nem a pontos hely és a megtörtént, konkrét eset a fontos, hanem annak jelképes ereje, önmagán való túlmutatása, emberi (sors)mintázata. Szorosan kapcsolódik ehhez az elemeltséghez az időbeliség művészi elmosása, ugyanis, bár a cselekmények ideje – ugyancsak könnyen beazonosítható módon – csekély kivétellel a huszadik század első felére tehető, az író nem hangsúlyozza túl ezt a vonatkozást, és a precíz datálásnál sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az eseményre – az emberi cselekvésre vagy történésre mint jelenségre.
Az időbeliség szempontjából fontos kiemelni a könyv azon vonulatát, amelyből bevezető gondolataim is származnak. Az egyes elbeszéléseknek egyfajta félig-meddig elhallgatott, jobban mondva fel-felvillantott háttértörténetét képezi a zavaros, olykor vérzivataros huszadik század, amely akár a cselekmény előterébe is kerülhet, annak közvetlen formálójává válhat, mint például a Bácskai változások vagy Az orvos expozíciójában. Ha nem is minden szöveghely esetében ennyire erőteljesen, de Silling finom írói eszközökkel az egész könyvön át végigviszi annak a kettősségnek a sejtetését, hogy az esendő (nyugat-bácskai?!) ember egyszerre van kiszolgáltatva saját jó vagy rossz belső természetének és tőle független, nála nagyobb, élő vagy holt testén átlépő erőknek. „Vékony hajszálon himbálóztam sokáig. Kötéltáncosként egyensúlyoztam a semmiben” – áll a könyvet lezáró, megrendítő hangvételű Vissza című szövegben, és a gondolatot úgy is olvashatjuk, mint annak az embernek az esszenciális vívódását, aki a társadalmi kitettség árnyékában próbálja kézben tartani saját sorsát.
Silling István könyvétől elválaszthatatlan a művészet- és kultúrtörténeti szempont, az egyes elbeszélésekben felbukkannak művészek és alkotások, illetve tudományágak pártolói – festők és festmények, építészek és épületek, színészek, zenészek, könyv- és levéltári dolgozók, numizmatikusok stb. –, jelezve egyrészt az író művészethez és kultúrához ragaszkodó szemléletét, másrészt az ábrázolt kor, különösképp az abban megjelenő polgári világ ilyetén értékrendjét. Nem véletlen, hogy a Bácskai emlékezések borítóját és belíveit a zombori származású Juhász Árpád festőművész alkotásai díszítik, a festmények és grafikák a szövegekkel összeolvasva gazdag jelentéstöbbletet kölcsönöznek a könyvnek, miközben önálló műként való megcsodálásuk is értéket képvisel – a remek érzékkel válogatott Juhász-képek összművészeti élménnyé teszik a kötetet.
Mindeközben a Bácskai emlékezések ízig-vérig levéltáriáda marad. A történeteket az ebből az újonnan megalkotott formátumból fakadó feszültség működteti, amely az elbeszélői mód és az elbeszélt történet, a kollektív emlékezés tárgyának drámaisága között izzik. Silling ugyanis szépírói szerepe mellett megmaradt tudósnak is, aki nem érzelgősködik vagy lamentál egy-egy eset felett: szinte tudományosan precíz, leíró, dokumentarista prózával jegyzi le a megtörténtet – jellemzően tragikumot –, azzal a művészi felismeréssel, hogy a világnak ezen a szegletén maguk a megörökített életutak, a levéltári adatokból kirajzolódó szövevényes, ritkán derűs, sokkal gyakrabban fájdalmas és többnyire végzetes események jelentik a mindennapok velünk élő, túlterhelt, túltermelt történelmét – és katarzisát.