Stephen King – Owen King: Csipkerózsikák. Fordította Dranka Anita. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018
Az ezredfordulót megelőző, majd követő esztendőkben, hosszabb-rövidebb időszakok után, harminc év alatt látott napvilágot Stephen King monumentális, nyolc kötetből álló, Setét torony című fantasyregénye, az első King-mű, amelybe beletörött a bicskám, nekem fantasyszerzőként nem jött be King, azt hiszem, a harmadik kötet elejénél nem jutottam tovább. Aztán a Csipkerózsikákat még a megjelenése évében megvettem, de csak négy évvel később olvastam el. Nem motivált a könyv műfaja, sem az, hogy King az egyik fiával, Owen Kinggel közösen írta. Owentől ugyanis ezen a társszerzői munkán kívül egyebet még nem olvastam, így sejtésem sem lehetett arról, hogy a hétszáznál több oldalas szövegmonstrumból melyik rész, melyik motívum tulajdonítható az apának, és melyik a fiának. Ráadásul az sem hatott ösztönzőleg, hogy a mesés történetnek hetvennél több főbb szereplője van, közülük csak keveset lehet első említésre megjegyezni.
Végül talán csupán a regény túlírtságában csalódtam, egyes epizódjait rétestésztaként elnyújtották a szerzők, ennek ellenére megőrizték a mozgalmas tempót, és bőséggel ontották a véres horrorepizódokat, ami ellensúlyozta a fantasy andalító ballasztját, a mesés történet ugyanis nem szárnyal, csupán döcög, miközben igyekszik elhitetni a maga valóságontúliságát és a történések természetfelettiségét.
A szerzők két orbitális közhelyből kiindulva építik a történetüket. Az egyik, hogy az USA azon területén, ahová az eseményeket fókuszálták, minden férfinak több a fegyvere, mint az agytekervénye, a másik pedig, hogy a nők teljes életük során kiszolgáltatott áldozatok. E két eredő mentén igyekeznek bemutatni, milyen is lenne a világ, ha csupán nők vagy csupán férfiak népesítenék be.
Valami ismeretlen, misztikus oknál fogva a nők, ha egyszer elnyomja őket az álom, bebábozódnak, és többé nem ébrednek fel. Ha megpróbálják őket ébreszteni, vagy megszabadítani a rájuk fonódott gubótól, öntudatlan vérengzésbe fognak. A legkitartóbbaknak sem sikerül öt napnál és éjszakánál tovább ébren maradniuk, azt is csak valami serkentőszer segítségével. A férfiaknak egy kis idő is elegendő, hogy felmérjék sorsuk alakulását, elkoszolódik az öltözékük, kifogynak a tartalékaikból, fölisszák a fellehető alkoholt, a távolabbra gondolók felismerik, hogy velük megpecsételődött az emberiség sorsa, hiszen képtelenek reprodukálódni. Ha éppenséggel fordítva történik, és a férfiak lesznek álomkórosak, a nők fönntarthatnák a társadalmat, hiszen van köztük számos tudós, és a világ összes spermabankja rendelkezésükre áll, amíg el nem jutnak az önreprodukció beindulásáig. Elvileg megmenthető lenne az emberiség, hacsak idő előtt véglegesen ki nem irtja önmagát.
Híre megy ugyanis, hogy börtönben őriznek egy nőt, aki akár előidézője lehetett a nők Csipkerózsikává alakulásának, aki talán képes lehet a folyamat visszafordítására, annyi viszont biztosnak tűnik a kórház teljes hírzárlata ellenére, hogy a nő különleges lény, aki képes új életerőt lehelni más hölgyekbe, akiket segítségül hív a céljai eléréséhez, például saját testi épségének megőrzéséhez. Amire hamarosan szüksége is lesz, mert a börtönön kívül rekedt férfiak agytekervényeik helyett inkább a fegyvereikre hallgatnak, egyik csoportjuk azért akarja kiszabadítani a természetfeletti képességű nőt, hogy élete árán megszabadítsa a női nemet a Z átok alól, a másik csoport pedig éppen a militánsok kezére kerülésétől igyekszik megóvni a különleges nőt, innentől ömlik a vér, záporoznak a golyók, a páncéltörő gránátok, roppannak a bordák a lánctalpak alatt.
Hálás regénytéma a zárt közösség, kezdve a börtöntől a kis lélekszámú településig, de mindenekelőtt a családig visszabontva, ahol King megnyergelheti vesszőparipáját, a fiatalok és idősek közti empátiát, a famíliát összetartó érzelmi köteléket, amibe látensen belevegyül a féltékenység, a birtoklási vágy, a bimbózó és megnyugvó érzelmek, a szeretetté nemesülő lelki kötelékek. King szerint annak ellenére jó családban élni, hogy egyes férfiak és nők éppen a familiáris viszonyok miatt pusztítják el társukat, imádják gyereküket, rajonganak az életért, a regénybeli gyepmester nem veri agyon az elkóborolt ebeket és macskákat, hanem még a településen kóborló mosómedvéket is begyűjti, elhelyezi és táplálja, törődésigénye humán vonalon is működik, amíg fel nem borul a világa, és érvényét nem veszíti mindaz, amit a civilizációs értékekről és szociális kapcsolatokról tudni vélt. A településen gyakorlatilag mindenki mindenkit ismert, éppen az ismeretség fordult együttérzésbe, majd gyűlölködésbe, hol mikor mibe, amiről a szerzőpáros a mintegy hetven főbb szereplő családján keresztül nyújt betekintést. Ha minden famíliára tíz könyvoldalt szántak volna, kifutnak a regény keretéből, de hol van akkor még a fantasyben fontos szerepet betöltő beszélő róka, a doromboló tigris (a nagymacskák képtelenek dorombolni, míg a rókák is csak a mesékben beszélnek) meg a vörös kígyó, amelynek annyi a dramaturgiai funkciója, hogy olykor megjelenik… Meg a zöld fanszőrzetű, bármikor elalvó és bármikor felébredő hölgy is többet érdemelne, hiszen ő a patkányok úrnője, vagy valami ilyesmi.
A regény szórakoztató, de nem remekmű. Tovább is várakoztathattam volna a polcon.