Lee Child – Andrew Child: Az őrszem. Fordította Gieler Gyöngyi. General Press Kiadó, Budapest, 2021
Mindmáig nem tudom elképzelni, hogyan készül egy négykezes regény. A szerzők egyike esetleg megírja a főtörténetet, a fordulatokat, fölvázolja a fő- és mellékszereplőket, a másik pedig kiszínezi a karaktereket, kitölti a cselekmény hézagait, kitalálja a párbeszédeket, stilizál, lazít a szerkezeten? Esetleg felváltva írják a fejezeteket? Bárhogy is legyen, többnyire sikeresek az ilyen alkotói együttműködések. Friss példája Az őrszem, Lee Child és öccse, Andrew Child krimije. Mindkettő álnév, a hatvanhét esztendős Lee vezetékneve egyaránt Grant, mint ötvenhárom éves öccséé, aki polgári nevén jelentetett meg regényeket. Ez alkalommal ő is felvette a Child nevet, aminek szerintem egyetlen oka lehet, bátyja valószínűleg belefáradt a Jack Richer-krimikbe, ám a rajongók miatt meg szeretné őrizni a nagydarab egykori katonai rendőr karakterét, és újabb kalandjait már öccsével íratná meg, ez a regény lehetett a stafétabot.
Lee futószalagon írta a sorozat darabjait, ennek ellenére mindig érdekes és lebilincselő maradt, ilyen Az őrszem is, mégis valamelyest más. Hiába, ez a regény a sorozat 25. darabja, eddig eljutva elfáradhat az alkotószellem, csak a hős nem. Jack Richer fáradhatatlanul járja az amerikai államokat, most éppen Tennesseebe vitte a kaland, ami honismereti túraként is olvasható a könyvsorozatban. Richer a 25 kötet során semmit sem öregedett, megőrizte fittségét, Robin Hoodként száll szembe a gonoszokkal, a rossz szándékúakkal, agya előrébb jár az ellenfeleinél, és még nem akadt senki, aki jól ellátná a baját, vagyis kissé fárasztó ez a hősfigura. Arról nem beszélve, hogy valószerűtlen is, ennek ellenére szeretjük.
Nem tudhatom, hogy mekkora szerep jutott a fiatalabb Childnak a regény megírásában vagy Richer alakjának alakításában, de tény, hogy a hős magatartása megváltozott. Az államok között leginkább autóstoppal vagy autóbusszal közlekedik, most elég sokat autózik. Ez az új tényező alkalmat ad a gépkocsitípusok leírására, ami a Richer-krimik tempójához képest szószaporításnak tűnik, miként a többi, túl aprólékos, részletező leírás is, így a kézifegyvereké és a taktikai megoldásoké. Aztán az egyébként hallgatag, szófukar Richer most rengeteget beszél. Ezért, mondjuk, nem haragszom, ugyanis főként az útjába került rosszfiúknak és rosszlányoknak igyekszik elmagyarázni, hogy miért lenne számukra előnyös felhagyni a badarsággal, hogy fizikailag szembeszegüljenek vele, hiszen akkor életben maradhatnak, vagy megúszhatnak egy hosszabb kórházi kezelést. Ezek az oktató jellegű minimonológok kellően ironikusak és mulatságosak. Ráadásul van belőlük elegendő, hiszen a regény hemzseg a fizikai erőszak részletekbe menő ábrázolásától. Ezek a jelenetek olyan gondosan koreografáltak, mint Jackie Chan filmjeinek leghumorosabb akciójelenetei. Az egykori katonai rendőr őrnagy, voltaképpen nyomozó csupán a verekedések és a nyomozás miatt van jelen a regényben, mert a globális kiberbűnözéssel kapcsolatos ismeretei az általános tájékozottság szintje alatt vannak, pedig a számítógépes bűnözésről szól a történet. A csavargó igazságosztó máskor egy-két nap után továbbáll egy-egy kaland után, más városba, más országba utazik, most egy hétig marad, és nem iszik annyi kávét, mint amennyit szokott, valamint nem szokása visszatérni abba a városba, amit már elhagyott. Most megteszi, oda kap fuvart.
Úgyszintén újdonság, hogy az informatika tekintetében őskövületnek számító Richer ebben a regényben használ először mobiltelefont. Hogy megőrizze elveit, abból is a legrégebbi és legegyszerűbb fajtát, bizonyára azért, mert a regény témája a globális kiberbűnözés, és minden szereplő akár több mobilkészüléket is használ. A maga választotta küldetés végeztével ezt a primitív mobilt is visszaadja annak, aki rávette a használatára.
A regényben könnyen felismerhetők az ok-okozati összefüggések, a főhős hirtelen támadt, zene iránti vonzalma kapcsolatban állhat a helyszínnel, Nashwille ugyanis a countryzene fellegvára. Korábbról nem tudtuk, hogy Richer fejben is képes felidézni dalokat, noha azt sem, hogy klausztrofóbiában szenved, de azt is leküzdi, mint minden más egyebet. Van is mit, mert a rossz oldalon vannak orosz kémek, orosz erőszakszervezet, újnácik, fajvédő állami alkalmazottak, pszichopata, szadista gyilkosok, besúgók számolatlanul. Célpontjuk egy mit sem sejtő, naiv számítógépes szakember, akit a tudtán kívül ismert titok megfejtése érdekében mindenki szeretne alaposan kivallatni, ám Richer oltalmazó öklei meg az FBI alkalmazásában álló hölgyek megvédik minden fizikai inzultustól.
Összegezve, talán nem a legjobb Richer-regény, de volt már gyengébb is. A kiderítendő kérdés most, hogy a testvérek közül kire marad a sorozat folytatása.