Silling István: Kupuszinai népviselet. Forum Könyvkiadó Intézet, 2023
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában. Ezzel a megoldással a paraszti öltözetek iránt érdeklődők, valamint a hagyományőrző tánccsoportok, kórusok számára színpadi öltözeteket varró viseletkészítők olyan összefoglalást vehetnek kézbe, amelyben a kupuszinai női és férfiviselet elemei alfabetikus rendben kereshetők, a szótárformából eredően pedig a közöttük fennálló összefüggések az utalások követésével könnyen felfejthetők. A szótárforma természetesen adódhatott a nyelvész Silling István számára, a 2007-ben megjelent A kupuszinai nyelvjárás és szótára közreadása után.
A Duna bal partján fekvő Kupuszina (1904–1918, illetve 1941–1944 között hivatalosan: Bácskertes) betelepülésének körülményei megosztják a kutatókat. A történészek abban megegyeznek, hogy Felső-Magyarországról, kamarai telepítéssel érkeztek ide az első lakosok a 18. században. Az érkezők nemzetiségre nézve szlovákok és bunyevácok, mások szerint szerbek, majd katolikus magyarok lehettek, abban azonban egyetértés van, hogy a lakosság az évtizedek során elmagyarosodott. Az első telepesek földművelők voltak, a 19. század közepén már meghaladta a 2500 főt a lakosság lélekszáma, akik virágzó községet hoztak létre.
A község sajátos viselete eltér a környékbeli településeken élőkétől, bár azokból átvett néhány elemet az évszázadok során. A kupuszinaiak büszkék öltözködési hagyományaikra, féltve őrzik a régi darabokat, s különleges alkalmakra: nagyünnepkor templomba, lakodalomba ma is felveszik a legszebb, legékesebb ruhadarabokat. A vajdasági népzenei és néptáncfesztiválokon fellépő néptánccsoportok gondosan összeállított öltözéke mindig kiváltja a közönség elismerését, lelkesedését.
A lakosság öltözködési szokásairól 1859-ből maradt fenn a német származású jegyző rövid, részleteket nem tartalmazó feljegyzése, amelyet a szerző magyar fordításban közöl. A viselet koronkénti, eltérő ütemű változását is nyomon követhetjük a kötet bevezetőjében, amellett, hogy a férfiak és a nők általános öltözetének bemutatása az „átöltözés” előtti – a férfiak esetében az 1940-es évekre jellemző, míg a nők esetében a legszínesebb, az 1950–60-as évekre jellemző állapotát tekinti az ismertetés kiindulópontjának. A hagyományos viselet egyes elemei ma is használatosak a kupuszinai nők ünnepi öltözködésében, így azok tovább élésére, változására külön felhívja a figyelmet a szerző, akárcsak a színpadi öltözetek jelentőségére a viselet megtartásában.
A szótár 50 önálló szócikket tartalmaz, melyek egy része összefoglaló jellegű – így az ékszerek, férfiak régi viselete, gyászviselet, kelengye, lakodalmi viselet, lábbeli –, míg a többsége egy-egy öltözeti elem ismertetését tartalmazza. Utóbbiak keretében sor kerül a forma, az alapanyag, a készítés technikája, a viselés módja, az öltözet struktúrájában elfoglalt hely, a használat kora és a viselő kora, a viselés alkalma leírására.
Ha a betűrendet követve olvassuk Silling István művét, a viselet elemeinek helyi elnevezései, esetleg köznapi nevek alapján tájékozódhatunk. Valamennyi öltözeti elem leírása tartalmaz olyan használatra, készítésre, jelrendszerre utaló leírásokat, amelyek a legapróbb kiegészítő esetében is életszerű, viselettörténeti és néprajzi adalékok sokaságát foglalják össze. Ilyen például a bukor, a lányok ünnepi szalagcsokra. Megismerjük felkötésének módját, formai változását, készítésének technikáját, a felhasznált szalagok minőségét és színének szimbolikáját, a viselés alkalmaira és módjaira vonatkozó közösségi szabályokat. A sokrétű, mélyebb összefüggéseket is felfedő leírások miatt a szócikkek önmagukban is olvasmányos és gondolatébresztő szövegrészek. A delínyszoknya esetében történelmi keretekbe ágyazva is megismerhetjük a ruhadarab történetét, amellett, hogy a kelme leírása olyan részletes, hogy segítségével könnyen felismerhető lenne egy-egy elénk kerülő darab kora. A fehérszoknyák szócikk a történeti, formai leíráson túl a ruhadarab készítésére és kezelésére vonatkozó, részletes adatokat is tartalmaz, melyek a mai viseletkészítők gyakorlatába is átültethetők. A legrészletesebb szócikkek talán a kendőkre és a szoknyára vonatkozók. Az elsőben külön kerülnek bemutatásra a fejkendők és a vállkendők, alkalom, alapanyag és a viselő személye szerint. A szócikken kívül önálló ismertetést kapott a kivarrott kendő, az asszonyok hímzett, ünnepi fejfedője. A szoknya szócikk szélesen értelmezi a ruhadarab funkcióját, szinte valamennyi, alsótesten viselt elem ide sorolódik. A kendervászonból varrt, házilag festett, négy-öt szélből összeállított szoknyák mellett itt kapott helyet a gyári kelmékből varrt felsőszoknyák részletes ismertetése is. A leírás gazdagsága ellenére a fehérszoknyák (gyári pamutvászonból készült alsószoknyák) és a módot jelző delínyszoknyák még külön, önálló ismertetést is kaptak.
Az összefoglaló jellegű szócikkek nyújtanak lehetőséget a különböző alkalomra összeállított öltözetek teljes leírására. Ilyen többek között a férfiak régi viselete, a kelengye, a lakodalmi és alkalmi viselet, a Mária-lány viselete. A férfiviselet változását részletesen leíró szócikkben tanulságos, szó szerint lejegyzett interjúrészletet is olvashatunk a szerző 1980-ban végzett gyűjtéséből. A gyászviselet, menyegzői viselet ismertetésében a gazdag, időben rétegzett szokáshagyomány is megjelenik.
A szerző széles körű tudásának köszönhetően a népviseletekkel kapcsolatos hiedelmek, illetve szólások is helyet kaptak a szótárban.
A szöveg mellett a kötet másik fő erénye a gazdag fényképanyag. 180 színes és fekete-fehér, archív és jelenkori fotó mutatja be képszerűen a szótárban leírtakat. A képek bemutatásának sorrendje nem a szócikkeket követi, tematikus egységei a következők: gyermekviselet, fejdíszek, fejkendők, felsőruhák, vállkendők, szoknyák, kötények, lábbelik, a férfiak viselete, menyegzői viselet, teljes viselet, köznapi viselet, tánc közben, alkalmi viseletek, családi fotók és viseletek a bútorokon. Az egyes „képfejezetek” időrendet követnek – az 1900-as évektől napjainkig –, s az egyes viseleti darabok bemutatása mellett olyan régi, családi albumokból származó fényképek közlésére is alkalom nyílt a kötetben, amelyek eddig ismeretlenek voltak, közzétételükkel azonban Kupuszina ünnepi és hétköznapi ruhába öltözött lakói közel kerülnek az olvasóhoz. A közölt fényképek részben a szerző gyűjteményéből, részben családi albumokból kerültek a kötet oldalaira. A képanyag zöme olyan részleteket mutat közelről a viselet egyes elemeiről, amelyek szintén gyakorlati példaként szolgálhatnak.
A vajdasági hagyományőrző csoportok tevékenysége évtizedek óta meghatározó eleme a déli határon túl élő magyarság művelődésének. A községekben működő művelődési egyesületek, a néptánccsoportok, zenekarok, kórusok évente több alkalommal kapnak szerepet a helyi médiában és sajtóban, fesztiválokon és versenyeken mutatják be településük hagyományait. A csoportok színpadi fellépésének fontos kelléke a viselet, amelynek elkészítése sok előkészületet, kutatást és nem kevés technikai ismeretet is követel. A viseletet napjainkig őrző nyugat-bácskai települések együttesei közvetlenül kaphatnak útmutatást az öltözetre vonatkozóan, míg az „átöltözésen” átesett közösségek esetében marad a kitartó kutatómunka. A viseletkészítés fortélyait több tanfolyamon is oktatják a Vajdaságban. Silling István szótára a szócikkekben kifejtett, az öltözetek struktúrájára, alkalomszerűségére és jelentéstartalmára vonatkozó viselettörténeti adatok összegzése mellett gyakorlati kézikönyvként is használható a viseletkészítők számára.
Silling István könyve kiváló kalauz a Kupuszinán ma is élő viseleti tradíció hiteles bemutatásához. A szerző zárógondolatát idézem: „Teljes monográfiát csak egy már múzeumba zárt népviseletről lehet készíteni. Amíg vannak események, történések, melyeknek részvevői érzik, tudják és akarják is az oda illő viseletet felölteni, addig lesz mit látni a kupuszinai lakodalomban, ünnepi nagymiséken, temetéseken, húsvéti locsolásokon, őszi szüretbálokon, néptáncfesztiválokon, és mindezeken az új, az eddig nem ismert is felfedezhető a még meglévő régi mellett, mert az élő viseletben a változás folyamatos és elkerülhetetlen.”