Gúnyhatár – Léphaft-karikatúrák körülírva. Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete,
Sepsiszentgyörgy, 2021
A kötet címe olyan, mint a jó karikatúra: első ránézésre elmosolyodik rajta az ember, esetleg nagyot nevet, amikor pedig jobban szemügyre veszi, rájön, hogy sokkal többet mesél a rajz egy mosolynál. Az sem biztos, hogy vidám az üzenete, az irónia mégis fölold, akkor is, ha a korunk vagy magunk visszásságait fedezzük föl benne.
A Gúnyhatár – mert alapjában karikatúrakötetről van szó – utalhat gúnyrajzra, de a könyvet böngészőnek eszébe juthatnak – nem megalapozatlanul – az Erdély-induló Trianonra utaló sorai is: Nézd a gúnyhatárt / Széttiporva már.
Azért említettem, hogy „alapjában” karikatúrakötetet vehetünk a kezünkbe, mert Léphaft Pál ötvenkét rajzát tartalmazza, ugyanakkor mindegyikhez társul egy-egy írás, publicisztika, amelyek szerzői tíz országban élnek: az anyaország mellett az utódállamokban, valamint Kanadában és Ausztráliában. Kétségkívül van politikai tartalma ennek a több földrészt felölelő vállalkozásnak – miként a kötetben szereplő karikatúráknak és szövegeknek is –, mert bizonyítékul szolgál arra, hogy a gúnyhatár szellemiekben emberáldozatok nélkül valóban széttiporható. De miért éppen Székelyföldön adják ki egy vajdasági karikaturista kötetét? Bár Léphaft Pál ismert alkotó az egész Kárpát-medencében, sőt éppen Kanadában is kapott díjakat egykor.
A kérdésre Ambrus Attila, a kötet szerkesztője, a Brassói Lapok főszerkesztője adja meg a választ Előszösszenet című előszavában, amikor egy több mint két évtizeddel ezelőtti találkozásra tekint vissza: „A történet a budapesti Hungexpo szállodában kezdődött. Vagy inkább több évtizedes kényszerű szünet után folytatódott.
A folyosón őgyelegtünk Karácsonyi Zsigával (a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – a szerző megjegyzése), arról beszélgettünk éppen, hogy minket, határon túli magyar újságírókat a szervezők alkalmasnak tartanak a grandomán című, de valójában tartalmatlan tanácskozások biodíszletének, amikor jött felénk két úriember. Azonnal láttuk, hogy jó barátaink, akiket eddig ugyan sohasem láttunk, de most újra látjuk. Klemm József és Léphaft Pál. Vajdaságiak. Az a bevallott álmuk, hogy európai színvonalú, magyar szellemiségű újságírást míveljenek, s keresik azokat, akik hasonló jóra vállalkoznak.
Azóta közösen álmodjuk álmunkat, akkor is, ha néha kiver a verejték, ha rémálmok hessegetik is el ideig-óráig nemes szándékunkat. Azóta csatlakoztak hozzánk a kárpátaljai, felvidéki, horvátországi és szlovéniai, sőt magyarországi sajtó Don Quijotejai. Oly sokan és oly lelkesen, hogy amikor ajtót mutatott nekünk a Gyurcsány-kormány, elhatároztuk: mi közös szellemi köztársaságot hívunk létre. (…)
Annak, hogy együtt maradtunk, van egy titka: Léphaft. Palikatúráival immár sokszor és sok helyen erősített meg elhatározásunkban, hogy nem adjuk fel, maradunk itthon és humorunknál.” És végül megjegyzi, hogy a kötet megmutatja, a legkülönfélébb világnézetű, habitusú, stílusú, vérmérsékletű embereket is összekötheti a közös (nemzet)szolgálat.
Ha esetleg az elmondottak arra utalnának, hogy a könyvbe foglalt félszáznál több karikatúra csak a magyar nemzet jelenének és jövőjének létkérdéseit tárja az olvasó, illetve nézelődő elé, érdemes elmondani, hogy ennél jóval többet mesél el a karikaturista: Európa, sőt az egész emberiség létkérdéseit rajzolja meg. Ezek közé tartozik mindaz, ami a hagyományos életforma rombolását szolgálja: a kereszténység és a keresztény értékek elleni föllépések, a genderideológia és az LMBTQ-mozgalom nyomulása, ugyanakkor tollhegyére kerültek olyan gondok, mint a pazarlás és a környezetvédelem, az Európai Unióban tapasztalható visszásságok, az iszlám előretörése, a digitális világ és persze a koronavírus-járvány.
Az újságírók pedig „egyperceseikben” a szakma számos műfaját fölvonultatják: jegyzetet, karcolatot, humoreszket, humoros mesét, naplót, „mini drámát”. A reflexiók nemcsak formában, hanem tartalomban is eltérőek: van, aki a rajz tartalmának hátterére tér ki, mások a rajz által előhívott emlékeket idéznek, és olyan is akad, aki a karikaturistához kötődő közös történetet elevenít föl.
Az ötvenkét rajz között egyetlen portré található: Galbács Pálé, aki a könyv ötletgazdája. Ő arról írt, hogy megjelent nála egy hatezer-ötszáz évvel ezelőtt élt időutazó felmenője, aki egykor barlangrajzoló volt. A Kárpát-medence legszellemesebb karikatúráiból szeretnének barlangkiállítást nyitni, az anyaggyűjtéshez kért tanácsot: „Az ősapámat csak nem utasíthattam vissza, elküldtem hát Vajdaságba Léphaft Palihoz, akitől az ebben a könyvben látható rajzokat vitte magával, mert úgy vélte, hogy az idő falán a helyük. A karikatúrák toborzó ereje is rendkívüli lehet, ha képes volt félszáznál több Kárpát-medencei magyar újságírót egy kötetbe terelni.”