Bestiarium Hungaricum: Csodás lények és teremtmények a magyar néphagyományban, Cser Kiadó, Budapest, 2023
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
A mű nyelvezete egyszerre billen a szórakoztató szépirodalmi és a tudományos szakszöveg irányába. A popkulturális referenciák megmutatják, hogy a néprajz nem elavult, a nívós és terjedelmes jegyzetapparátus és forrásmegjelölés pedig alátámasztja, hogy a (nép)meseelemzés milyen fajsúlyos, interdiszciplináris tudomány. Mindenképpen meg kell említeni Scholtz Róbert Gergely 2020-ban megjelent, tematikájában hasonló, Bestiarium Ciganorum című válogatását, amely bemutatta a cigány folklór mesés lényeit és állatait, ez azonban egy leszűkített gyűjteménye a Kárpát-medencében élő cigányság gazdag néphagyományának, ezért – az egybehangzó címek ellenére – nem tekinthetők egymás alternatívájának vagy pótlékának.
A bestiarium szó alatt eredetileg az állatokat lajstromba vevő kötetet, majd idővel a szörnyek listáját értjük. Bár a fogalom már az ókorban ismert volt, a középkorban megjelenő illusztrált kötetek hozták meg a népszerűségét. Emiatt is autentikus a kötet képi világa, hiszen a linómetszet felidézheti az olvasó számára a xilográfiát, azaz a fametszeteket, amelyeken keresztül voltaképpen megjelenítették a valódi és a legendás állatokat.
A kötet négy nagy fejezetre osztva harmincegy csodás lényt és teremtményt mutat be a magyar néphagyományból. A nyitófejezet, Mitikus állatok címmel, a mindenki számára ismert csodaszarvassal kezdődik és a talán kevésbé ismert óriásharcsával zárul, ezenkívül megemlíti még a turult, a táltos lovat és a sárkányt. Ez utóbbiról az is kiderül, hogy a magyar néphitben „többnyire kötődik a vizekhez”, ezért tavak és mocsarak mélyén tanyázik, és különös módon sok ilyen legenda a szatmári Ecsedi-láp és a beregi Szernye-mocsár sárkányairól szól. Ugyanakkor történelmünk jelentős uralkodói is előszeretettel használták a sárkányölés lovagi attribútumát, mint például Károly Róbert és Luxemburgi Zsigmond, előbbihez a Szent György Lovagrend, utóbbi nevéhez pedig a Sárkányrend megalapítása fűződik.
A második fejezet mitikus lényeket mutat be, megjelenik a magyar hiedelemvilág egyik legrégebbi és az összes nyelvterületen elterjedt természetfeletti alakja, a lidérc. A nyitókép Henry Fuseli A rémálom című festményét idézi, ami találó, hiszen a szöveg elsőként a lidércnyomás alakjában megjelenő éjszakai nyomódémonról szól. Továbbá itt olvashatunk még Noráról, akit a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lényeként azonosít a szerző. Érdekesség, hogy a környező szláv népek mondakörében kifejezetten a ruszinok lakta területeken található még meg zmora, mora vagy upir néven ez a lény, aki a halva született vagy kereszteletlenül meghalt csecsemők nem nyugvó lelkéből képződött.
A harmadik, alakváltó lényekről szóló fejezet a farkasember és a prikulics legendáját járja körül. Már Hérodotosz is úgy számolt be, hogy a farkasemberről szóló történeteket a szkítákig vissza lehet vezetni, a magyar néphitbe valószínűleg a szláv népeken keresztül juthatott el. A bevezető megemlíti egy 1723-ból Zádorfalváról származó boszorkányper anyagát, amelyben az elítéltet farkassá változással vádolták. Hasonló történetekről számolnak be más 18. századi források Nógrád vármegyéből, Gömörről és Kassáról is. Az erdélyi hiedelemvilág sajátos alakváltó szereplőjeként a kötet megemlíti a prikulicsmondakört, mely szerint léteznek olyan emberek, akik kutyává tudnak változni. A lényt megütni lehet, de megölni nem. „Ha a rossz lélek embert változtat fekete kutya, macska vagy disznó alakjára, ennek a neve prikulics lesz.”
A zárófejezetben a mágikus erejű emberekről szóló mondakörökkel ismerkedhetünk meg. Nagyon érdekes olvasmányt nyújt például a garabonciásról szóló fejezet, amelyben a források között Ferenci Imre 1974-ben az Ethnographia folyóirat 85. számában megjelent A táltos és garabonciás képzete a jugoszláviai magyaroknál című tanulmánya is megtalálható.
A Magyar Hangnak adott interjúban Németh Gyula és P. Szathmáry István többek között arról is beszéltek, hogy a mai emberek vizuális túltápláltságban szenvednek, ami azt eredményezi, hogy a könyvben ábrázolt lények sokféleképpen és képben élnek mindenki fejében, így az alkotók, ha akaratlanul is, de ihletet merítenek más, már korábban megjelent illusztrációkból. Bár a nyugati írásközpontú akadémia még erős irányt képvisel, mindkét művész egyhangúlag hangsúlyozta a képek létjogosultságát a tudományban, amire a Bestiarium Hungaricum igényes tematikája és szerkesztése tökéletes példa.
A beszélgetés során az is elhangzott, hogy korunk átlagemberei sokkal jobban ismerik a görög és a római kultúra isteneit és történeteit, mint a saját néphagyományukat, igény viszont lenne ezek megismerésére. Erre jó példa Andrzej Sapkowski Vaják című sorozata, mely könyv, videójáték, sorozat és animáció formájában is kasszasikereket arat már lassan három évtizede, és elhozta a szláv mitológia reneszánszát, hiszen a fiatalabb generációk hozzájuk közelebb álló médiumokon keresztül, izgalmas fantasytörténetbe helyezve találkoznak saját népük legendáival. Magyar vonatkozásban Kleinheincz Csilla Ólomerdő című fantasykötete építkezik a gazdag magyar folklórhagyományából, és megemlíthetjük még Puska Veronika Vétett út című urban fantasy történetét vagy Szép Zsolt Kárpát Walzerét.
A Bestiarium Hungaricum meleg fogadtatása nagyszerű bizonyítéka annak, hogy a magyar néphagyomány egy kiaknázatlan kincsesbánya, amely itt van előttünk, körülvesz minket, és csak arra vár, hogy újra feltárjuk a kapuit, és új palástba öltöztetve napvilágot lásson a mai ember interpretációjában.