Önlexikon. Kortárs magyar írók önszócikkei. Szerk. Szondi György. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2017. 528 oldal
Gőzerővel dolgozik a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a kortárs magyar irodalmi műveket és eseményeket összefoglaló lexikon elkészítésén. A kutatási program a magyar irodalom hatvan évét (1956–2016) tekinti át, és mutatja be nyolcszáz szócikkben. A lexikon eddig elkészült és folyamatosan bővülő szócikkei ingyenesen hozzáférhetők a www.mmalexikon.hu weboldalon, 2021 után pedig könyv alakban is megjelennek. A gyűjtemény százharminc kortárs magyar, köztük nyolc vajdasági szerző szépirodalmi műveit hivatott népszerűsíteni, sőt a szerkesztőbizottságban és a szócikkszerzők közt is van vajdasági.
Az Önlexikon ennél több, kétszázharminchárom kortárs magyar író bemutatkozását tette lehetővé. A kolofon szerint két éve, 2017-ben, ténylegesen 2018. február 2-án jelent meg, de csak idén nyáron került a kezembe. A félezer oldalnál testesebb kötet szerkesztője, Szondi György négyszáznál több szerzőt kért fel saját szócikkük megírására, amire a meghívottak fele vállalkozott: azok, akik megértették és vállalták, hogy belemennek a játékba. Hiszen játék az egész, ugyanis nem önéletrajzokat várt a szerkesztő, hanem harmadik személyű bemutatást, méghozzá nem a szokványos lexikonszócikk formájában, hanem szellemileg kötetlen, fizikailag csupán a felkérésben korlátozott teret biztosítván a szerzőnek. Mindenki azt írhatta le, amit magáról olvasni szeretne egy könnyed hangvételű lexikonban, vagy amivel éppen nem szeretne szembesülni egy komoly szócikkben, ahol éppen róla esik szó.
Külön erénye a gyűjteménynek, hogy nem vesz figyelembe semmilyen érvényességre törő kánont, nem állít mércét a szerzők megjelent könyveinek tekintetében, hanem megszólalási lehetőséget biztosít mindenkinek, aki jelen van a kortárs magyar irodalomban. A szócikkek közt tallózva olykor hiányérzetem támad, hogy ez vagy az hiányzik a gyűjteményből, de ezt az adut a szerkesztő rég kiütötte a kezemből, hiszen nem tudhatom, ki mindenkit kért föl, ki tartotta komolytalannak a lehetőséget (bár szerintem, aki nem szereti a játékot, a játékosságot, viszont kedveli a savanyú pofát, nyomban hagyjon fel minden irodalmi ambíciójával!).
Eredetileg azért állítottam párhuzamba a két vállalkozást, mert mindkettő nagy ívű, igyekszik átfogóvá válni, értékeket népszerűsíteni, tudatosítani, az olvasó számára tartósítani, megőrizni. Az MMA lexikonja néhány szócikkének ismeretében, az Önlexikont olvasva rájöttem, hogy noha a puszta véletlen során kerültek egymás mellé ezek a szöveggyűjtemények, valójában szinte szerves kapcsolat mutatkozik közöttük. Az utóbbiban az önmagukról harmadik személyben írók is szívesen eltekintenek az (ön)életrajzi vonatkozásokról, miként az előbbi is csupán a művekre összpontosít. A harmadik személyű megszólalás megteremti a kívülről láttatás perspektíváját, így követi az akadémiai lexikon tárgyilagos stílusát, még a javasolt leütésszámot is, azzal, hogy végtére mégis saját műveikről vallanak benne a szerzők. Módfelett kellemes párhuzamosan lapozni a két lexikont.
Természetesen kíváncsi vagyok arra is, hogy ki hogyan tekint magára, mit szeretne énjéről közvetíteni az olvasó felé, és közben azoknak szurkolok, akik képesek önironikus képet alkotni magukról. Botár Attila például így: „Székelyudvarhelyen volt csecsemő. Volt negyvenéves is. (Nem várt ekkora életkort, de azért tette a dolgát.) Két asszony urának, három gyerek apjának nevezte, később egy fiúcska nagyapámnak. Aztán a hatvanat is betöltötte. Tette a dolgát. Néha a másét is. Szanaszét műfordítások, szanaszét nyelveken és szerzőktől. Elmúlt hetven. Mostanában mondják, hogy már túl sokra ne számítson.” (69.) Ács Margit roppant eredetien egy kihalt, maga után mindössze fosszíliákat hagyó madárfaj egyedeként írja le magát – a műveiről nem beszél: „(Margharita axensis) – Nagyvárosban, leggyakrabban Budapest körzetében fészkel, de erdőben is előfordul. 1976-ban törzskönyvezték, bár már korábban itt-ott a nyomára akadtak, de rejtőzködő életmódja miatt csak első novelláskötetének megjelenésekor ismerték fel az írók fajába, ezen belül a prózaírók alfajába sorolható természetét, addig a mezei szerkesztők (Editor europaensis) igen elterjedt típusába sorolták.” (7.) Örömmel idézném a szócikk folytatását is, ha nem lennének még kihagyhatatlanok. Például az általam humor tekintetében nagyra tartott Bozsik Péter, aki adottsága ellenére az Önlexikon egyik legfantáziátlanabb, legszárazabb szócikkében mutatkozott be. Ugyanilyen meglepő, hogy a remek humorú György Attila is igencsak komolyra fogta a dolgot. Garaczi László pedig Ács Margithoz hasonlóan szárnyasként állította be magát: „Más néven dolmányos vérdudu. A dolmányos vérdudu a tollforgatók családjához tartozó, újvilági faj, magányosan él, kitartó repülő, hideg és okos szeméremmel harcol a világbékéért. (Ad vocem: fighting for piece is like fucking for virginity.) … (144.)
A lexikont lapozva derült ki számomra, hogy a kortárs magyar írók vagy hajlandók, vagy éppen képtelenek odafigyelni arra, amit mások betűsorok révén tárnak elébük. Az Önlexikonban például sokan nem tudtak elszakadni az első személyű megszólalástól, vagy nem voltak hajlandók bevállalni a szabadabb, szellemesebb megszólalást. Velük szemben viszont akadnak, akik lazára vették a feladatot, Csender Levente szócikke mindössze ennyi: „Volt egyszer egy Csender, / Haragban volt a csenddel, / Írt néhány kötetet, / S egy kis területet / A csendtől így csent el. / Nem tudta Csender, / Hogy végül a csend nyer. [Írta Erdélyi Balázs, Sződ falu kántora, filozófus, pálinkafőző, zöldséges és örök egyetemista.]” (86.) A legrövidebb és legszikárabb szócikk Márton Lászlóé: „1959-ben születtem Budapesten. Azóta is itt élek.” (284.) Vele szemben drámaian szellemes például Görgey Gábor magát, a történelmet és társadalmat nem kímélő szócikke (148–150.), amelyet terjedelme miatt nem idézhetek, noha nagy kedvem lenne hozzá, rendkívül szellemes Györe Balázs önszócikke is (156.), vagy éppen Szkárosi Endre önbemutatása, amelynek állításait az állandó lábjegyzetelés ellenpontozza (422–424.). Csepregi János önironikus önbemutatásának első bekezdése viszont még idefér: „1980-ban született Pécsett, gyermekkorát Tolna megyében, Simontornyán töltötte. Mire iskolába ment, már gyújtott fel házat, égetett el cipőket az óvodai cserépkályhában, törte el másfél hónapon belül kétszer ugyanazt a lábát, és írtak róla szakdolgozatot mint magatartás-zavaros gyerekről.” (87.)
Van, akivel szócikkírás során elszaladt a ló, tanulmányterjedelmű szövegben fogalmazta meg önéletrajzát, amit mások néhány sorban elintéztek. A szerkesztő, az „irodalmi értékeinkért magányosan küzdő, méltatlanul magára hagyott Szondi György” (Szalay Károly közlése) nem kurtította meg az írásokat, és kiegészítésre sem kért senkit, így a szerzők voltaképpen szabad kezet kaptak. Ezáltal szellős lazaságot nyert ez a remek gyűjtemény, amely ráadásul a benne szereplő szerzők arcképeit is közli.
Ha valaki átküzdötte magát ezen a szövegen, és most kíváncsi, hogy milyen átfedések találhatók a kortárs művek és a kortárs szerzők lexikonjai közt – az egyik tudományos, a másik irodalmi (magán)vállalkozás –, hagyjon fel minden reménnyel, legalábbis ennek a cikknek a hasábjain ilyen egybevetést nem talál, mert a szöveggyűjtemények elnevezésének hasonlósága ellenére a tartalmi különbségek ezt az összevetést nem teszik lehetővé. Hogyan adhatnánk például mennyiségtanilag össze az almafát a gyümölcsével?
Párhuzamos olvasásuk viszont igencsak gyümölcsöző.