Dudás Károly: A nagy merénylő; Vajdasági Magyar Jogász Egylet, Újvidék, 2019
Matuska Szilveszter (1892–1945?) egész életében ismertté szeretett volna válni, nem híres, csupán berühmt akart lenni, hiszen aki ismert, az egyben népszerű is lehet, talán még valami dicsőség is ragad rá az évek során, neve hallatán sokan fölkapják a fejüket. Ha hagyja magát sodortatni a papucsos édesapja, majd az ugyancsak papucskészítő nevelőapja által kiválasztott életpályán, soha nem írta volna be a nevét a történelembe, esetleg a csantavéri vásárban árulta volna a takaros lábbeliket, miközben a lányok szoknyája a gyékényszőnyegre pakolt hétköznapi és ünneplőpapucsok fölött lebegett volna el, ő maga meg időről időre megtapogatta volna a zsebében lapuló Szent Antal-szobrocskát vagy a másikban a gyermekkorában suttyomban vásárolt és mindig magával hordott csantavéri kisbicskát. De Szilveszter tett róla, hogy ne így legyen. Túlszárnyalta önmagát, nem csupán a berühmtségig küzdötte fel magát, hanem híres lett, sőt egyenesen hírhedt.
Mert mi jut eszünkbe neve hallatán? Biatorbágy, Csantavér, bűn és bűnhődés. Csantavér a szülőfaluja, onnét nősült, felesége Dér Irén tanítónő, ezt a családnevet a következő évszázadban Dér Heni magasra emelte a szórakoztatóiparban, Dér Csabának pedig alvilági hírnevet biztosított a bérgyilkosok közt a vezetékneve. Matuska szinte megmagyarázhatatlan okból, noha működött benne valamiféle kommunista-krisztiánus ideológia, Biatorbágynál levegőbe röpített egy nemzetközi expresszvonatot, igaz, ő mindössze egy tehervonatot akart robbantani. Merényletének 22 áldozata és 17 súlyos sérültje volt, később az elhunytak száma növekedett, az 1999-es NATO-bombázás során megtanult szóval: járulékos áldozatok is akadtak, akikkel nem közvetlenül a robbantás végzett. Matuskát mégsem végezték ki. Saját merényletének áldozatává vált, csak közel másfél évtized múltán.
Ezeken az alaptényeken kívül többet Dudás Károly hosszan dédelgetett kisregényéből és annak gazdag függelékéből tudtam meg a nagy attentátorról, Kosztolányi szerint az értelmes elmebetegről, a féleszűről, akinek agybéli kapacitásainak fele remekül működik, a másik fele viszont már nem. A költő ezt Matuska főtárgyalásán állapította meg, ahová a perről tudósító Karinthy Frigyessel és Márai Sándorral egyetemben újságíróként azért ment el, hogy láthassa a merénylőt. Nem mintha nem találkozott volna önmagukból kifordult, elvetemült gonosztevőkkel, de sejtette, hogy Matuska másmilyen ember lehet.
Miként másmilyen is volt. A kisregény és a föllelt, a könyv függelékében közölt dokumentumok szerint érzelmes, szinte érzelgős ember, aki rajongott a családjáért, kántortanítóként a diákjai szívébe férkőzött, de minduntalan hajtotta a nagyravágyás, a fékezhetetlen hiúság – halálos ítéletét is frissen vasalt öltönyben és lakkcipőben várta –, a kicsapongás, ma szexuális ragadozónak neveznék. Anyagi biztonsága érdekében vállalkozások sorába kezdett, fa- és szénkereskedést nyitott, vegyes áruval, fűszerekkel üzletelt, volt borkereskedő, bérházakat vásárolt Pesten meg Bécsben is, kőfejtőt bérelt stb. Hajtotta a nagyzolás és a kivagyiság, akárcsak a fehérnép iránti elragadtatottsága. A nagy háborúban tiszti rangra jutott, ezüst- és bronzkitüntetéseket szerzett, megsebesült, ő lett a géppuskások vezetője… Amikor megtudta, hogy Erdélyt elcsatolták, azt a földet, amelyért dalolva géppuskázott, vérét adta, összetört. Trianon kihúzta lába alól a hazáját, a Délvidéket is, ami életre szóló, gyógyíthatatlan traumát okozott számára. Egy rossz anyagi pillanatában a katonai kitüntetéseit, mint az odaveszett haza adományozta, számára immár értéktelen hálapénzeit, eladta egy újabb vállalkozás érdekében. Tehetséggel festett, kézírása a középkori kódexmásolók fegyelmét és kalligráfiai adottságát menekítette át a XX. század első felébe, nyolcvannál több találmányát jegyeztette be, és valamiféle kiforratlan, de jó adottságú nyelvi tehetséggel bírt. A bírósági főtárgyaláson nem tudta megmondani, mekkora vagyona volt, hogyan jutott ingóságaihoz, aztán meg koldusbotra, mint aki ilyen apróságokkal nem szívesen foglalkozik. Folyton húzogatta nadrágszárát, hol bokáig, hol térdig, tornáztatta hüvelykujjait, nevetséges látványt nyújtott. Mindenképpen el akarta kerülni az akasztófát, sőt, börtön helyett szívesebben töltötte volna büntetését elmegyógyintézetben, ezért tárgyalása során rájátszott a megszállottságra, de amikor rájött, hogy alakoskodnia kellene ahhoz, hogy elmebetegnek nyilvánítsák, inkább vállalta az egyenes gerincet. Így volt féleszű.
Imádta a vasutat és a lokomotívokat, nem egy találmánya éppen a mozdonyok tökéletesítését szolgálta. Hogy ennek ellenére mi késztette a vasúti robbantásokra, mindmáig titokban maradt. Mert Biatorbágy előtt Ausztriában és Németországban is robbantott. Ezekhez hasonlóan Biatorbágynál is egy tehervonatot akart levegőbe röpíteni, de az késett, így a forgalmista 1931. szeptember 13-án, röviddel éjfélt követően azt félreterelte a vágányról, és előreengedte a nemzetközi gyors szerelvényét. És lett 22 halott, 17 sebesült. Az előző merényletekért Ausztriában hat év börtönre ítélték, Magyarországnak azzal adták ki, hogy nem ítélhetik halálra, vagy ha mégis, akkor nem hajthatják végre rajta az ítéletet. Halálra ítélték, az életét megkímélték.
Az életfogytiglani büntetésből 1945-ben szabadult, amikor a váci fogházból az orosz csapatok közeledtével a börtönparancsnok szabadon engedte mind a 800 fogva tartottat, mert az elvonuló németek azzal fenyegetőztek, hogy különben kivégzik a rabokat. Matuska nem élt a hirtelen nyílott lehetőséggel, szerbtudásában bizakodva bevárta az oroszokat, akik elfogadták tolmácsként, és egészségügyi feladatokat bíztak rá. Hamarosan egy orosz teherautón eljutott a jugoszláv határ közelébe – ahol ismét szembesült a hazáját cafatokra tépő Trianon tragédiájával. Hazagyalogolt Csantavérre, találkozhatott még szüleivel, apósával, sógorával – feleségét még akkor vitte el a tüdővész Bécsben, amikor Ausztria kiadta Szilvesztert Magyarországnak –, de odahaza sem nyughatott, a templom előtt a Trianon által kiváltott tüzes, revizionista-nacionalista szónoklatot tartott. Valaki beárulta, másnap a partizánok elhurcolták. Vélhetően kivégezték, és tömegsírba temették.
Dudás hosszan érlelte a Matuska-regényt, időközben megkedvelte a főhősét. Nem is foglalkozik sokat a külsőségekkel, a nagy merénylő lelki életét igyekszik megérteni. Ennek alapján rajzolja meg a családszerető, érzelemgazdag, számottevő, sokoldalú tudás birtokában lévő, őrült zseni alakját, aki bizonyára nem maga fundálta ki a vasúti merényleteket, társai viszont cserben hagyták. Felesége meghalt, ő volt a merénylet egyik járulékos áldozata, maga a merénylő meg a második, egyedül lányuk látogathatta a börtönben, többi hozzátartozójának erre nem volt módja. Megmaradt számára a vallás, a zene, orgonálhatott a börtönmiséken, festhetett, amíg lehetett festéket és vásznat szerezni, dolgozhatott a találmányain. Folytonosan bűntudat gyötörte, ezért folyamatosan sírt, álmaiban az érkező mozdony fényei, a robbanás villanása, a fölszakadó sín sikoltása, a völgybe boruló szerelvény robaja meg a közelről megszemlélt áldozatok képe kísértette. Matuska másfél évtizeden át selymek suhogásáról, kápráztató női illatokról szeretett volna álmodni angyali fények közepette, de csak zajok és agytépő villogások mellett töltötte éjszakáit. Amikor rabtársai elhagyhatták a váci börtönt, csend nehezedett rá, nyomasztotta, hogy többé nem hallja azok motoszkálását, az általuk keltett börtönzajokat. Az író kiaknázza a fény- és hanghatások, dübörgések álombeli dominanciáját, valamint gyakran él az ismétlések nyújtotta stilisztikai lehetőségekkel, hosszú körmondatokkal, az expresszív látványok, zajok és szürreális álmok egymásba csúsztatásával, amelyekkel lírai megjelenésében állítja az olvasó elé Matuska Szilveszter alakját, amelyet nem biztos, hogy megkedvel bárki is, de a kisregénynek köszönhetően nem csupán a tömeggyilkost látjuk benne, hanem a szeretni képes hétköznapi embert, akinek sorsába, miként annyi mindenki máséba, beírta magát Trianon.