Rafael Pinedo: Plop. FISZ–Kalligram, Budapest, 2019.
Ősemberes könyvet szerintem mindenki olvasott gyerek- vagy kamaszkorában. Lehet, hogy természetes módon vonzódtunk az ismeretlen múlthoz, kíváncsisággal fordultunk az előember kialakulásának kora felé, szerettük volna közelebbről megismerni a Neander-völgyi kultúrát (amelyről ma is keveset tudunk), vagy szüleink vezettek saját irodalmi ízlésük nyomdokain, de az ősemberes, kalandos, tanulságos regények nem maradtak ki olvasmányélményeink közül. Jean M. Auel A Barlangi Medve népe című regénye 1980-ban jelent meg, még abban az évben magyarul is kiadták, majd hat évre rá sikeres filmdrámát forgattak a könyv alapján. Számomra az igazán nagy élmény Szentiványi Jenő műve volt, A kőbaltás ember. Az 1937-ben megjelent regényből ugyancsak film készült, az elmúlt évtized során filmsorozatot is forgattak a könyv alapján.
Szentiványi Jenő az emberré válás utolsó stádiumának korából idéz meg egy aprócska hordát, amelynek vad tagjait leleményességük és bátorságuk tartja életben a barlangi medve, a mamut és a kardfogú tigris foggal-körömmel védett életterében. A kőbaltás ember hordája nagyon emlékeztet az argentin Rafael Pinedo által megálmodott nomád hordára, olyannyira, hogy egyáltalán nem. Innét érthető meg az argentin szerző eredetisége: mintha mások csapásain haladva teremtené meg regényvilágát, ám „minden hasonlóság a véletlen műve”.
Regénye mintha az őskorban játszódna, de valójában már túl vagyunk az emberi civilizáció megsemmisülésén vagy megsemmisítésén, a megmaradt népesség apró csoportokban küzd a túlélésért, még fölhasználja a civilizált lét föllelhető tárgyi maradványait és a szocializáció örökségét, közel sem a Mad Max filmsorozat futurisztikus utópiájának kulisszái között, ám hasonlóan gyilkos kíméletlenséggel szemléltetve az eszköztelen brutalitást.
A Plop nem sci-fi, nem futurisztikus képzelgés, távolról sem utópia, de még disztópiának is alig nevezhető, legközelebbi meghatározása talán a képzelet szülte mocsok leírása lehetne. Egy reményeink szerint be nem teljesülő jövőkép kivetítése, ami eleve rímel a bevezetőmben említett ősemberregények tematikájára. Pinedo címszereplője a történetét azzal kezdi, hogy hordájának tagjai, mint egykori parancsnokukat, rituálisan megalázzák és kivégzik. Lassan, kíméletlenül, egy sárral teli gödörbe ölik. A bevezető kép természetesen majd csatlakozik a zárójelenethez, a kettő között szigorú időrendben bontakozik ki a történet, a kortárs amerikai prózaírás jegyében, rövid, címet viselő fejezetekben elmondva.
Valahol, egy síkságon apró hordák vándorolnak, egyik sem népesebb száz főnél, fönnmaradásuk érdekében gyűjtögetnek, vadásznak, például macskákra, azok meg szintén csoportosan csapnak le a népesség tagjaira. A nomádok a hordából kiiktatják a haladást lassítókat, újrahasznosítják őket, vagyis megnyúzzák, megeszik, vagy a féltve őrzött disznók elé vetik maradványaikat. Más hordákkal csupán szükség esetén érintkeznek, akik azokkal testileg is kapcsolatba kerültek, újrafelhasználásra jutnak, mert csak így, az esetleges fertőzöttek kiiktatásával tudják távol tartani a nemi betegségeket. Olykor csereközpontokra bukkannak, ahol megújíthatják készleteiket, persze ennek általában komoly ára van. Nem példátlan, de egyáltalán nem gyakori, hogy valaki egyik hordából átlépjen a másikba, mert a belső szerveződést szigorú szabályok kötik. A gyerekek a közösségtől kapnak nevet, majd beosztást a csürhét alkotó brigádokba, a feladatkörüket a legritkább esetben cserélhetik új posztra, Plop ezen kivételezettek egyike. Anyja, egy jól éneklő közösségi szórakoztató nő, meztelen alsótesttel egy szekér után kötve, vonszolódva szülte meg, a poronty a sárba pottyant (innét a későbbi hangutánzó neve), a horda egy becsben álló banyája intézte a köldökzsinór körüli teendőket, majd nevelgette a fiút. Anyja még csak vissza sem pillantott a testéből kihullott gyermekre, hamarosan nótázva el is pusztult.
Az emberiség korábban valamit nagyon elbaltázhatott, az épített civilizáció megsemmisült, folyamatosan szakad az eső, mindent sár borít. A különböző hordák keresik a saját túlélési lehetőségeiket, akadnak, akik a múlt kulturális javaira igyekeznek emlékezni, és például megőrizték az olvasás tudományát. Plop nevelőanyja, a banya is ért ehhez a tudományhoz, amit respektálnak társai, és egy idegen horda segítségével a gyereket is ráveszi a betűk fölismerésére és összeolvasásuk tudományára. Egyébként nem sok maradt meg a ki tudja hová és mikor elsüllyedt múltból. Plop hordája ismeri a napfordulókat, így méri az időt, a holdfordulók segítik a könnyebb eligazodást a közösségi létben. A fegyver nem eleve szükségtelen, de aki számszeríjjal tűnik fel, arra felnéznek. A mindennapi élethez kell a kés, aki nem talál használható eszközt a mocsárban, fémlemezt vagy üvegdarabot használ helyette. Az is bajnak számít, ha valaki méretes kést birtokol, ezzel irigységet vált ki, és miatta felüti fejét a hordán belül az erőszak.
A horda belső rendjét tabuk szabályozzák. Első számú parancs a csukott száj, a földre szegezett tekintet, a mormogó beszéd. Senki sem láthatja a másik nyelvét, a kiöltött nyelv halálos büntetést von maga után. Egyébként sem elnézőek egymással szemben, komoly fenyítések vannak érvényben, még a felnőtté válás során végzett rítus sem leányálom, és familiáris kapcsolatokat egyáltalán nem ápolnak. A nemiséget szabad pórázon tartják, alkalmi ünnepekkor mindenki azzal üzekedik, akivel csak tetszik, de egyébként is, csupán fel kell kínálkozni, és ha a partner – ellentétes vagy azonos nemű egyaránt – veszi a fölkérést, máris megtörténhet egymás használatba vétele.
A mocsárba pottyantott Plop felküzdi magát a szociális ranglétrán, igaz, ehhez mocskot kellett nyelnie igencsak hosszan, majd, amikor egy elhagyatott raktárra bukkan, kiválasztott embereivel onnét pótolják élelmezésüket, valamiféle szektaként működnek a hordán belül, amelynek ő a parancsnoka, a hordáé és a szektáé egyaránt. Hát, ennek lesz csúnya vége, amit az író a regény bevezető fejezetében felvázolt.
A regény a maga műfajában – ha lenne ilyen sötét műfaj – tökéletes. Izsó Zita mértéktartó, de érzékletes fordítása úgyszintén. Ráadásul a könyvet Varjú Kata részletes utószava helyezi el az olvasó horizontján.