Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak. Helikon Kiadó, Budapest, 2019
Ha szerinted az a szép, ami érdek nélkül tetszik, akkor lemaradtál a világ esztétikai értékelésének trendjéről, de legalább olvastál Kantot, vagy ha nem, valahonnét lekoppintottad állítását. De Bödőcs Tibor regénybe emelt szobafestőjéről ugye még nem is hallottál! Különben tudnád, mi a ténylegesen szép. Idézem is nyomban, hogy esztétikai kérdésekben ezentúl ne legyenek kétségeid: „Szép az, ami érintésre száraz, dörzsálló, légáteresztő, és ki is van fizetve.”
Derűs, takaros, megmosolyogtató mondat, egy humoristától – mert Bödőcs az – éppen ilyen derűs, takaros, megmosolyogtató mondatokra számítunk. Különösen, ha olvastuk előző, irodalmi paródiákat tartalmazó kötetét (Addig se iszik, 2018), amely elbűvölte a közönséget. Regénye, a Meg se kínáltak engem nem nyűgözött le, pedig igyekeztem ráhangolódni.
Az elbeszélője, Magyar Oszkár képzőművésznek indult, de (boros)pincebaleset következtében elveszítette ábrázoló talentumát, falusi szobafestő- és mázolóként keresi a kenyerét, ahogy korosodik, többet áll a söntés mellett, mint a kétágú létra fokain. Rajztehetségével szellemi adottsága nem tűnt tova, különösen a beszédkészsége irigylésre méltó, képzőművészeti albumok révén jártas a művészettörténetben és az esztétikában egyaránt, járt külföldön, mondhatnánk, világot látott ember, aki szivacsként szívott magába minden megszerezhető információt. Az utóbbi harminc évben – a rendszerváltástól kezdve – élénk figyelemmel szemlélte a belföldi eseményeket.
Vezeték- és keresztneve beszélő név, némi diszlexiával olvasva Magyarországként hangzik, ami nem rejtett utalás, hogy a narrátor önmagában hordozza szülőhazája problémáit. Csakhogy azokkal szemben képtelen tényleges és hathatós kritikával élni. Ahhoz kevés a stadionmániás miniszterelnök, a gázszerelőből lett milliárdos vállalkozó, az úrhatnám, jómódjukban magukkal mit kezdeni nem tudó kuncsaftjai fölemlegetése, meg a végtelen, de megszakításokkal előadott monológjának egyetlen fültanúja, a pultoslány, az egyedüli, aki nem iszik ebben a könyvben. Még ha ennyire tömören is foglal állást, társadalomkritikának harmatgyenge: „Most meg itt vagyunk lovak közé hajított gyeplővel, a lelkek közt felrobbantott hidakkal, a Soros György-vudubabával középen. Varacskos, régi komcsik, tuskófejű új barbárok, bárgyú kereszténydemokraták, hibbant nácik, vízérkeresők, futóbolondok, jobb sorsa érdemes féltehetségek, ügynökök és tartótisztek, szinte mindenki velük van most. Ott van a házelnök a parlamentben, aki úgy beszél, mint aki épp varangyot kínoz, van az ifásbajszú köztársasági elnök, az meg csak áll a posztján, mint lófasz a hideg vízben, meg a nagyfőnök, az El Capo, a Kicsi, a Kisgömböc. A saját playboyoknak terülj, terülj, asztalka van, hotelek reggelire, újságok ebédre, kastélyok vacsorára. Basszák meg a bankszámlájukat a svájci széfjükben!” A humorista feladata a szórakoztatás mellett a társadalmi kontroll is, ám a közjogi méltóságok ocsmány szövegkörnyezetbe helyezése édeskevés ehhez. Bödőcs élőszóban sokkal hitelesebb e téren.
A monológ nagy részének élménygazdája az ugyancsak piktor Ferus – a kötet dedikálása is neki szól –, aki tényleges élményekkel tölti fel a falusi szobafestők monoton szellemi világát. Ferus és Oszkár nem különül el élesebben egymástól a szövegben, de érezzük, ha arra vonatkozóan hangzik el a „meg se kínáltak” panasza, hogy a munka megrendelői nem tettek italt a szobafestő elé, akkor az Ferus gondolata, ha meg azt közli általa, hogy anélkül lopták szét az országot a nép feje fölül, hogy ő is részesedett volna a zsákmányból, Oszkárt halljuk.
Egyébként a „ki beszél a műben” kérdése teljesen érdektelen, egyetlen beszélője és egyetlen hallgatója van, a szövegben felbukkanó többiek mindössze ötletadói, tárgyai, dekorációi a monológnak. És ez a baj, ezért nem regény a Meg se kínáltak. Amilyen olvasmányos és szórakoztató a könyv 45 rövid fejezete, olyannyira könnyen feledhető mindegyik része és az egész írásmű egyben is.
Ahhoz, hogy ez a csapongó monológ regény legyen, hiányzik belőle a felépítés, a tartás, a valahonnét valahová vezető történetvezetés, az érzelmi fokozás, a tetőpont, majd az ívelés levezetése, vagy például a leírás – ami a festészet iránt rajongó elbeszélő esetében módfelett különös. Persze az sem ártana, ha jelenvalóként bukkannának föl egyéb regényalakok, akiket az író mozgathatna, dramatizált párbeszédbe hozná őket egymással. Nem az eddig felsoroltak teszik a regényt regénnyé, az biztos, de ezek is. A kényszeres monologizálás, a néma hallgató kevés hozzá, még ha a beszélő teszi is a szépet a hallgatójának – tapasztalhatóan erőtlenül és vélhetően eredménytelenül. A módszeres alkoholizálás terén viszont van esélye, miként a szobafestők mellett másoknak is.
Ugyanakkor a derűs, takaros, megmosolyogtató mondatok remekbe szabottak. Úgy tartom, hogy ha irodalmat olvasok, az szórakoztasson valami módon, Bödőcs könyve ezt a humor révén teszi. Páratlan ötletei, fordulatai a remek humoristát mutatják, ám ez a munkája nem ütötte egy csapásra regényíróvá.
Kár. Szurkoltam neki.
Ám még semmi sincsen veszve. Rejtő Jenő is A három testőr Afrikában után megírta a Csontbrigádot.