Bartha György: Szemek. Új versek. MERSZ Könyvek 10. Bada Dada Alapítvány, Budapest, 2019.
Az 1954-ben Újvidéken született Bartha Györgynek eddig három verskötete jelent meg; a Búcsú rossz időben (2011) és az Örökvisszang (2016) címűeket a zentai zEtna Kiadó jelentette meg, a harmadik, a Szemek című pedig a Bada Dada Alapítványnál, a MERSZ Könyvek 10. darabjaként látott napvilágot. A Falcsik Mari szerkesztette könyv illusztrációi Benes József magángyűjteményéből, az Új Symposion és az Alföld folyóiratokból származó grafikáinak fölhasználásával készültek Rőczei György tervezőmunkája nyomán.
Legnagyobb badarság lenne azon morfondírozni, hogy a költői életmű tekintetében sok-e vagy kevés három (egy, kettő… száz) verskötet. Nem is tesszük fel, sőt elutasítjuk ezt a kérdést!
A szerző mellett korábbi kiadója, Beszédes István, a Bada Dada Alapítvány vezetője, Lantos László Triceps, Benes József festőművész egyaránt vajdasági, egy szerző és könyve körül ez a térségi hovatartozás/kötődés igencsak nagy töménységűnek tűnik, ami alapján joggal feltételezhetnénk valamiféle „vajdasági jelleget” a versgyűjtemény felől, mondjuk tárgyában, nyelvében, utalásaiban legalább, de a kötet nem erről szól. Bartha György 1992 óta, közel három évtizede Magyarországon él, mostani kötetének alcíme pedig „új versek” – a szülőföld ezekben a költeményekben értelemszerűen csupán a nosztalgia szintjén kaphatna teret, de erről szó sincs, a költő egyetemességében látja, szemléli az őt körülvevő világot.
Látja. Erre utal a kötet címe, a Szemek. Jelenthetne ezer más dolgot is, hiszen annyi mindent összekapcsol tudatunk a látószervünkkel, ám itt konkrétan a versben megszólaló érzékszervéről van szó, amely földolgozza és továbbítja az elme irányába a vizuális élményeket, amelyek versben képződnek tovább szöveggé. Legegyszerűbb lenne, ha a „látott” élmény „látványként” csapódna ki a versvilágban, de nem ez történik, miként Bartha György költészete esetében érvénytelenek az efféle költészetértelmezési közhelyek. Nála semmi sem úgy működik, ahogy feltételeznénk, a „látvány” ábrázolása elrugaszkodik a leírástól, de nem fordul át valamiféle általánosító, tárgyától elvonatkoztatott tanulságba, költészeti egyetemességbe, bölcselkedő tanulságba. A vizuális, érzékszervi élmény Bartha költészetében verstárggyá minősül át, amely általánosabb az érzékletnél, de nem fordul át kinyilatkoztatásba.
A versekben gyakran megjelenik a fehér, amely köztudottan nem szín, hanem a szemünk által érzékelt színspektrum összessége, ugyanakkor az alapszínek elegye is fehéret ad, miként a kiegészítő színek keverése is. Önmagában nem létezik, ennek ellenére vannak árnyalatai. A fehérséghez számos képzet társul, kezdve az ártatlanságtól a tisztaságon, az Isten(ek)hez tartozáson, az örömön és boldogságon át egészen a halálig. Költőnk ki is aknázza a fehér (nem)szín ezen mögöttes tartalmait, hol a kételkedő remény („mi jöhet még / ami pusztán fehér”), hol az elmúlás bizonyossága („nemsokára megfagy / a csend fehéren”) megjelenítésére. Később fölbukkan a vörös és a sárga, a vér és a méz színe, majd elburjánzik az újjáéledést hozó zöld, egyértelműen mind a tavasz metaforáiként, hiszen a környezetében tájékozódó, tágasságra nyíló szemek elsőként a természet képeivel találkoznak, azokat szemlélik az évszakok és az időjárás változásainak során. Csakhogy sem a színek vidám tarkasága, sem a természet töretlen élni akarása nem hoz idilli, bukolikus tartalmakat a versekbe, sokkal inkább kiábrándultságot („visszaköszön / a közöny”), rémületet („mint a sikoly csattan / dadogó magány torkodban”) keltenek ezek a látványok. Az „égő zöld” ugyanis az évszakok változásával sárgállni kezd, készül az elmúlásra, amit a költő érzékletes hasonlattal az emberi létre is rávetít: „ahogyan az idő sárgul / a test is megadja magát ahogy / a megfáradt dunsztos gumi / talán egy ismeretlen nő kezének”.
Aztán meg közeleg a tél, sőt már meg is érkezett, vele együtt az elmúlt idő visszafordíthatatlanságának bizonyossága: „vissza már nem lehet / a szobakulcs elveszett”, a világra dermedt szemek egyre inkább befelé fordulnak, a költő a korábban látottak képeit „aggatja a semmire”, így teremt költészetet a fehér és fekete füvekből, a lányok szemének színéből, a barnából, kékből, zöldből, sárga szegélyű, piros kendőből. Még nem hord ugyan kavicsokat a zsebében, mint a magát folyóba ölő Virginia Woolf, de tudja, hogy a szemlélődés a belső kontemplációban, az önmegismerésben csúcsosodik verstestet öltő poétikává.
Ennek következtében gyakori a kötetben a lírai én első személyű megszólalása, ugyanakkor a személytelen szólam sem ritka, mindkettő a tudatos kíváncsiság kivetítésének eljárása. A versbeszéd redukált, a strófák és a verssorok egyaránt rövidek, a címek zömmel egyetlen szóból állnak. Bartha versei minimalizmusra, eszköztelenségre törnek, noha képtelenek kicselezni egyes metaforikus fordulatokat („bokája latyakot dagaszt az őrület jegén”) vagy éppen szójátékot, mint a halálomra címűben: „úgy / mint / mások / de / mindig / más ok”.
Benes József kötetbe válogatott alkotásai nyugtalanító párbeszédben állnak a költő megismerésre nyitottságával, és drámai erővel tükrözik vissza a kontemplatív tapasztalat dermesztő döbbenetét. A kötetet tervező Rőczei György remekül gazdálkodott a rendelkezésére álló illusztrációs anyaggal.