Böndör Pál: Vásárlási lázgörbe. Verses elbeszélés. Maurits Ferenc illusztrációival. Forum–Kalligram, Újvidék–Budapest, 2019
Mennyire idegenül hangzik a mai olvasó számára a verses elbeszélés műfaji meghatározás, iskolán kívül csupán elkötelezett könyvforgatók találkozhattak ilyen művel, de azok se ma íródtak. A műfaji meghatározás két fontos kitétele, hogy versben íródott, illetve hogy történetet közöl. A „versben íródás” ugyancsak két dolgot jelenthet, az egyik a formára vonatkozik, vagyis hogy szabályos vagy szabálytalan verssorokból épül föl a mű, a másik pedig a tartalom, amely nem egyéb, mint a szerző alanyisága, a tárgyhoz kötődő érzelmi viszonyának megjelenítése. Az „elbeszélés” pedig a műteremtés folyamatára utal, ami nem jelent kötelezően folyamatosságot, vagyis egyenes vonalú előre- vagy hátrafelé haladást a megalkotott történetben.
Böndör Pál provokatív című alkotásának alanya önmaga, környezetének megidézésével, a megvásárolható tárgyak, javak prizmáján átszűrve. Tekintve, hogy e költeményben a tárgyiasított világ évtizedeket fog át, amelyekben társadalmi alakzatok születtek, és roskadtak magukba, magánéletek szövődtek egymásba, viszonyrendszerek hálózata épült ki és szakadt darabjaira, nyugodtan állítható, hogy egy regény anyaga öltött verstestet, amelyben az adott korban elérhető, beszerezhető, népszerű, presztízsértékű, ma már megmosolyogtató értékrendet mutató tárgyak szolgálnak időhatározóként és minőségjelzőként egyaránt.
Az egyén látókörébe kerülő tárgyak lesznek ennek az elbeszélésnek a biztos pontjai, sokkal biztosabbak, mint például az elbeszélő kiléte, noha a számos önéletrajzi vonatkozásból kiindulva joggal feltételezhető, hogy önelbeszélésről van szó, ám a műben föltűnik egy figura, aki annak árán jutott el Amerikába, hogy az elbeszélő, megrettenve a lehetőségtől, átadta számára az elsőbbséget. Az elutazó megteremtette a szerencséjét, majd elveszítette az anyagiakat, az itthon maradó nem vitte túl sokra, ám normális életet él, ráadásul szerelme is megmaradt. Olybá tűnik, hogy egyetlen személy két szereplehetőségének asztali párbeszédéből bontakozik ki az önnön pontosságára törekvő elbeszélés. Csakhogy „A nyelv megbízhatatlan, pontatlan” – szögezi le Böndör a kezdet kezdetén, majd rövidre rá: „Mindez lehet, hogy nem is így történt.” Az elbeszélés teremtésében részt vevő alteregó valószínűsége is kérdéses, előfordulhat, hogy nem létezik, miként az is, hogy maga a költő a nem létező, és az alteregó a valós, esetleg mindketten a képzelet szüleményei: „Ketten ülünk most a nappaliban, azt hiszem, ketten, de lehet, hogy többen. / Vagy én egyedül. / Vagy egyedül ő, aki beszél; / engem, vagy minket, pedig csupán megidéz, / de akkora indulattal, / hogy szinte jelen vagyok, vagyunk / fizikai mivoltunkban is.” Az idézetben említett „teremtő indulat” is megérne egy misét, ám Böndör azzal a gondolattal, hogy „minden történet mindenkié”, megoldást kínál azok számára is, akik nem szándékoznak a jelenvalóság–távollevőség kétértékűsége fölött tépelődni.
„A megkérdőjelezett én” problematikája az olvasóra is kivetül, ő kívül reked a gyanús szerzőségű elbeszélésen, amiből akkor is történet lesz, ha nem is történik benne semmi.
Erről az igyekezetről nyomban kedvenc szerzőm kételye ötlik eszembe. Szentkuthy Miklós egy helyen leszögezte, hogy az élet és a nyelv egyaránt nem más, mint maga az inprecízió. Egy lényegében meghatározatlan dolgot egy másik, ugyancsak meghatározatlan eszközzel leképezni – mert ez lenne az író munkája – majdhogynem lehetetlen, tudományos szempontból pedig mindenképpen céltalannak tekinthető. Erre majd még visszatérek, de maradjunk még a verses elbeszélésnél.
„Ami a két, időben távoli, / pelenkás korszak közé befért, az is szar volt” – idézi az emberi élet sommáját sallangmentesen megfogalmazó Cibulka bácsit a költő, aki gyermekágyában fültanúja volt a fogyasztói társadalom, az instant világ nyitánya születésének, amikor szülei éjszaka folyton arról beszélgettek, hogy valamit vásárolni kellene, minduntalan vásárolni, mintha az bármit is változtathatott volna Cibulka bácsi aforisztikus megállapításának valóságtartalmán. A pelenkás kortól a pelenkás korig ívelő, egy emberöltőt átfogó múltidézésnek a „minden bizonytalan” árnyékában aligha lehet sok eszköze a humoron, az irónián, az önirónián, a paradox viszonyításon kívül. Az elbeszélő költemény második ciklusának címe – Oda voltunk, vissza vagyunk – egyike ezen eszközök finom termékeinek. Később sorjáznak a nyelv pontatlanságára épülő poénok: „Például példátlanul / evidenssé vált, hogy / hogyhogy nem, / igencsak…”, „Olykor persze olybá tűnik, / mintha, majdnem, talán, / szinte, már-már. / Közben nem.” A költő szívesen eljátszik az alliteráció adta lehetőségekkel is, ám bármerre fordul, mindenütt a nyelv természetében hordozott pontatlanságba ütközik: „egyet gondolsz, mást mondasz, / valami harmadikat írsz le”, és ez leginkább nem is a nyelv önmagából fakadó inprecizitása, hanem a társadalmi elvárásokat követő eufemisztikus fogalmazás következménye: „…a faszodra azt mondják, hogy kukac / vagy pisilő. A szart / kakinak becézik. Nehogy az erős szavak / megártsanak.” A költő a nyelv foglya, a nyelv elképesztő szegénységének áldozata.
Itt kanyarodom vissza a már idézett Szentkuthyhoz, aki roppant szórakoztató módon erre vonatkozóan egy „végtelenszavú nyelv” kifejezőkészségének példáját állítja, egy görög szoborfej egyszerű ekphraszisza nyomán. „A világ egy modell: tegyük fel, hogy egy görög szoborfej. Ezt kell a tanulóknak (művészeknek) utánozni, kifejezni. […] A görög fej fehér márványból van. Az első számú tanulónak adtak egy márványdarabot, melyen a modell vonásai már ki is vannak vésve, csak éppen egypár simítás hiányzik. A második számú tanulónak már csak szürke márványa van, alig előkészített vonásokkal. A tizenkettediknek egy doboz fehér olajfestéke, egy értekezése a görög satyrdrámákról és Rembrandt zsebórája. A 3874-iknek (ez vagyok én! […] pedig egy meteorológiai időtabellája, a modell pontos mása fix gázból és egy történelmi hipotézis arra vonatkozólag, hogy a zsidók kiradírozták a Bibliából a tizenegyedik parancsolatot. Milyen irtózatos munkát kell végeznem, hogy ezekből utánozzam a modellként elém állított fehér görög márványszobrot.”
A képzőművészeti analógia nyomán meg kell említenem Maurits Ferenc illusztrációit. Szépirodalmi szocializálódásom idején a legtöbb könyv Maurits fedőlaptervei nyomán készült Újvidéken, majd egyre ritkábban bukkantak föl jellegzetes figurái és színei a borítókon, ezért is megkívántam, örülök mostani rajzainak, amelyeken a fogyasztói társadalmat egy bolti bevásárlókocsi fémketrecében szenvedő, magányos figura jeleníti meg.
A könyv egészét tekintve szórakoztató, miként az egy elbeszélő költeményhez illik. Azok számára, akik folyamatosan tanúi voltak, voltunk a fogyasztói társadalom kibontakozásának, talán kissé keserű emlékeket is idéző olvasmány, a fiatalabbaknak szellemes retró kalauz és érzelmi vásárfia. A kötet négy ciklusának utolsója a Jegyzetek címet viseli, az oda sorolt szövegek az alaptextust magyarázó szabadversek, a könyv talán legfeszesebb és legizgalmasabb darabjai, bár ez közel sem biztos. Miként Böndör elbeszélő költeményében semmi egyéb sem az.