Haklik Norbert: A Tallin–Zágráb–Bukarest tengely, Orpheusz, 2018
Ritkán fordul elő olyan dolog az életemben, hogy egy kritika- vagy tanulmánykötetet, esetleg monográfiát akkora lendülettel olvassak, mintha csak szép- vagy szórakoztatóirodalmi alkotásról lenne szó. Az, hogy mindez mégis megtörtént Haklik Norbert A Tallin–Zágráb–Bukarest tengely kritikákat tartalmazó könyvével, sokat elárul annak olvasmányos stílusáról. Soha nem volt még rá példa, hogy egy szakszövegeket tartalmazó kötet böngészésekor hangosan felnevessek, mintha csak egy könnyed délutáni komédiát tartanék a kezemben. De – ahogy mondani szokás – egyszer mindennek eljön az ideje.
Az okokat, azaz hogy Haklik Norbert kritikái hogyan voltak minderre képesek, egészen az utolsó oldalakig kerestem, de egyértelmű választ sajnos nem tudtam megfogalmazni. Talán nem is akkora probléma ez, mert bármely kritika- és/vagy tanulmánykötet elsődleges célja az kell(ene), hogy legyen, hogy továbbolvasásra serkentse a befogadót. Ez pedig kétségkívül megtörtént a taglalt könyv esetében: a tartalomjegyzékben fellelhető 28 cím 28 szépirodalmi alkotást rejt, ezek közül tízhez (!) azonnal kedvet kaptam, s amint a könyvesboltok engedik, négyet máris megrendelek közülük, a maradékot pedig csak azért nem tudom egyből akvirálni, mert tájainkon nehezen kaphatóak. Ezzel elérkeztünk a vizsgált hármas tengely legnagyobb vonzerejével bíró pontjához, ugyanis Haklik olyan, a fizikai térben és térpoétikailag egyaránt hozzánk közel álló könyvekről írt kritikát, amelyeknek történetei rendkívül ismerősen csengenek térségünkben, és amelyeknek a nyelvi kódjai nem igényelnek hosszas dekódolást.
A kötet címében felvázolt tengely két állomása (Zágráb és Bukarest) a szomszédban van, a legtávolabb eső pontja (Tallinn) pedig egzotikusságával hívja fel magára a figyelmet. A „messzi” északra és Észtországra egyfajta utópiaként is szokás tekinteni a kelet-közép-európai világból, de akár a fejlett Nyugatnak a jövőképét is felfedezhetjük A létező Norvégia című fejezetben. Haklik elemzésének erőssége, hogy úgy ír kritikát az alkotásokról, hogy közben jómaga rávilágít az azokban megbúvó társadalmi jelenségekre, nemegyszer ő – kritikaíróként – véleményez. Kiemelendő még az a könnyedség, amivel beemeli a szövegbe az idegen nyelvű kifejezéseket: ezek egyrészt megkönnyítik az irodalomban nem igazán jártas olvasó dolgát, másrészt a szerző intellektusát is jól példázza, hogy ezek a szókapcsolatok egyszer sem öncélúak, s kizárólag akkor használja őket, ha azoknak még nem találták meg tökéletes magyar megfelelőjét: self-made man, understatement, terra incognita stb.
Hiba lenne kihagyni a kritikakötet kritikájakor Haklik kettős elemzési szempontját. A fordítók és a fordítások jelentőségét gyakran még ma is elhanyagolja az irodalom, ezért is dicsőítő mozdulat, hogy a szerző nemcsak az alkotások stílusát és történetét, hanem a fordítók munkáját és a fordítások fineszességét is hangsúlyozza. A hármas tengely térben és szokásaiban nem esik messze a magyarországi vagy a vajdasági olvasótól, de az átültetés során finomhangolásra szükség van, ezért is kiváló, hogy Haklik nem feledkezik meg a műalkotások ezen szegmenséről sem. Az, hogy A Tallin–Zágráb–Bukarest tengelyt mégsem nevezhetem tökéletesnek, egyetlen apró, számomra mégis bosszantó dolognak tulajdonítható. Tudom, nincs hibátlan tördelés és korrektúra, de feltűnőek az elírások és a pontatlanságok, mintha egy utolsó szerkesztői áttekintés hiányozna: ez korántsem jelenti azt, hogy a helyesírás általános iskolás nívóján van, az észrevételem szigorúan az irodalmi szintre értendő.
Összességében csak ismételni lehet mindazt, amit Haklik Norbert egy másik kötet vizsgálatakor már megfogalmazott, hiszen csak remélhetjük, hogy ezt az alkotást „hamarosan olyan antológiák követik, amelyek a román, délszláv, ukrán vagy éppen a szlovák irodalmak legifjabb alkotóinak novellisztikáját mutatják be a magyar olvasóközönségnek – megannyi terra incognitát, amely földrajzi közelségének dacára még mindig felfedezésre vár” (HAKLIK 2018; 60).