Majoros Sándor: Rézeleje. Magyar Napló, Budapest, 2022
A meg nem nevezett bácskai faluban 1945-ben a pálinkafőzési és -árusítási engedély protekcióhoz kötött volt: kellett hozzá a kommunista párt rábólintása, és az sem ártott az ügynek, ha a protezsáló a partizánlegendák közé sorolható vonatkisiklatási hőstettet hajtott végre valahol a hegyekben. Amiről persze jóval később kiderült, erősen személyes indíttatású bosszú volt csupán. Mert a falusi környezetben semmi sem maradhatott titokban, és a pálinkafőzőben, a társasági élet központjában, poharazgatás közben megoldódtak a nyelvek, a ferdítések, ravaszkodások, sunyiságok mind-mind lelepleződtek, és rövid időn belül az egész falu értesült róluk. Ha bombasztikus hír hangzott el, megesett, hogy valaki izgatottságában még a rézelejét is felhajtotta, amiről tudni való, hogy a pálinkafőzés során először megjelenő párlat, fogyasztásra nem alkalmas, mert igencsak mérgező hatású.
A pálinkafőzőben az évek során állandó témául szolgált a nagypolitika tektonikus mozgása, a falubeliek azt is alaposan kitárgyalták, hogy az egyes gazdasági és mezőgazdasági intézkedések milyen melléfogásnak bizonyultak – csakis akkor, ha besúgó, feltételezett besúgó nem volt jelen. Mindez ezeket a szegény embereket húsbavágóan érintette, ugyanis nem volt mindegy, hogy valaki időről időre önhibáján kívül munkanélkülivé vált, zsákot cipelt, roskadásig megrakott talicskát tolt reggeltől estig, és még úgy sem jutott anyagilag egyről a kettőre, vagy pedig valami lazább, könnyebb munkát sikerült kiügyeskednie, amivel családját is jobb körülmények közé juttathatta. Persze, a politikai széljárástól függően néhány év leforgása alatt ezt is, azt is meg lehetett tapasztalni.
Sőt, amikor országos szinten túl gyorsan változtak a nézetek, egyik napról a másikra magas funkcióról Goli otokra és macedóniai száműzetésbe is el lehetett jutni, és néhány év múlva egyszer csak ismét csöndben le lehetett ülni a pálinkáspoharat szorgosan emelgetők közé.
Egy falu a világ kicsiben: a sokféle nemzet együttélése, a mélyen gyökeredző istenhit és az államilag megkövetelt materialista világnézet, a babonák, a családi összetartás és az egyes családok közt fel-fellángoló viszályok, versengések mind-mind a mindennapok részét alkotják ebben a fordulatos, mágikus realizmussal átitatott regényben.
A mű hősei között nincsenek egyértelműen jó vagy minden porcikájukban rossz emberek: olyan emberek vannak, akik egyszer segítőkészek, máskor kegyetlenek, hol nagylelkű baráti gesztust tesznek, hol árulóvá válnak, néha furfangosak, más esetben ostobán naivak. Hogy melyik arcukat, tulajdonságukat mutatják meg, az a pillanatnyi körülményektől, az adott helyzettől függ. Hisz ők is szeretnének túlélni, kicsit jobban élni, vágynak valamiféle szilárd értékrendre, sőt megkockáztatom: Majoros Sándor hősei harmóniát, szépséget szeretnének becsempészni az életükbe.
A pálinkafőző nevelt fia révén, aki jugoszláv ENSZ-békefenntartóként a Sínai-félszigeten szolgált, egy mancala tábla is eljutott a kis bácskai faluba, ami szembeállította a lakosokat, tragédiák sorozatához vezetett, majd a kijózanodás után az élet úgy-ahogy visszatért a régi kerékvágásba: a helybeliek ismét sorban álltak a cefrés hordókkal a pálinkafőzőnél, Gitáros és Szaxofonos Cáné már Beatles- és Rolling Stones-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, a narrátor fiú pedig új gonddal nézett szembe: a kamaszkori szerelemmel.
Miközben állami szinten, a marsall beszédeiben a szocializmus sikerei, a szocialista embertípus szerepeltek leginkább, azalatt a meg nem nevezett bácskai faluban – és másutt is – a kisemberek élték a maguk életét, ahogyan tudták, ahogyan hagyták nekik. Valahogy úgy, ahogyan azt ebben az évtizedeket átfogó, olvasmányos regényben Majoros Sándor leírja.