Bela Duranci-bibliográfia (1960–2020). Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2022
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns. Mint ahogy impozáns az is, hogy a múlt évvel jelzett, de ez év elején napvilágot látott bibliográfiája nem kevesebb, mint 1426 tételt tartalmaz, bizonyítva, hogy hatvan év alatt mekkora szellemi hagyatékot teremtett és hagyott ránk.
A kétnyelvű kiadvány Papdi Izabella és Ivona Vojnić Hajduk könyvtáros-bibliográfusok szép és eredményes munkája, mert begyűjteni és rendszerezni ekkora anyagot egy csöppet sem könnyű feladat, különösen akkor, ha tudjuk, hogy alig van művészettel is foglalkozó folyóirat e két nyelvterületen, amelyekben Duranci tanulmányai meg nem jelentek volna. Csak a Híd folyóiratunknak és a Magyar Szónak több mint harminc éven át képzőművészeti kritikusa, ismertetőit, cikkeit közölte a 7 Nap, az Üzenet, a Létünk vagy a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei is. Könyvei közül időrendben meg kell említeni az 1982-ben kiadott A két Pechán című monográfiáját, majd ezt követte A vajdasági építészeti szecesszió című, nagy visszhangot kiváltott könyve, amelyről Németh Lajos ismert pesti művészettörténész így írt: „Megbízható szakmai fölkészültséggel összegyűjtötte és tanulmánycsokorba fűzte a vajdasági szecesszió építészeti emlékeit. Kitűnő művekre hívta föl avatott tollal a figyelmet, nagy építészeti tradíciókra bukkant, és gyarapította ismereteinket a századforduló ugyancsak gazdag egyetemes értékeket felmutató művészeti korszakról.”
S következtek az újabb monográfiák Milivoj Nikolajevićről, Faragó Endréről, Farkas Béláról, később a Petrik Pál művészetét értékelők, s megszületett a Nagybánya és a vajdaságiak című, katalógusként is fölhasznált kötete. Mindezek többnyire kétnyelvűek, de szinte valamennyi előbb magyarul látott napvilágot. Mint a szabadkai Rukovet és a Subotičke novine munkatársa, az ott megjelent írásai alapján készült a Stipan Kopilović- és a Sava Stojkov-monográfiája szerb nyelven, valamint Pancsován a Duga nad akademijom című és Újvidéken a „Moj izbor” tanulmánykötete. E fölsorolás sem egészen teljes, mert például 2011-ben a szabadkai Képzőművészeti Találkozó Modern Galéria kiadta a majd 550 oldalas Autobiografija sa Belom Kondorom című naplójegyzeteit, két évvel később a Miskolci Galéria némileg lerövidítve, de fordításban is hozta Önéletrajz Kondor Bélával: naplójegyzetek 1962–2008 címen, nem kevesebb, mint 400 nyomtatott oldalon. (S hogy egy kicsit személyes is legyek: a miskolciak e sorok íróját kérték föl Bela Duranci portréjának megírására, amit már csak azért is vállaltam, mert majd négy évtizedes barátságunkat látták bizonyítva azzal, hogy közösen írtuk a Pechán-monográfiákat, sok szövegét fordítottam a Híd számára, nem egy, a Forumnál megjelent kötetének szerkesztője voltam. Méltattam munkásságát a Nagyapáti Kukac Péter-díj és a Forum Képzőművészeti Díj átadásakor, köszöntöttem 75. születésnapja alkalmából, s utolsó nyilvános föllépésén, 2020-ban, közösen mutattuk be Nagybecskereken a Pechán József-hagyatékbók készült kiállítást.)
Éppen ezért olvastam kellő figyelemmel Ninkov K. Olgának a bibliográfia bevezetőjeként írt terjedelmes Duranci-életrajzát, pályájának alakulását és munkásságát leíró tanulmányát. Mondhatom, ennél teljesebb, átfogóbb, sok apró részletre is kitérő munka még nem jelent meg művészettörténészünkről.
Csak egy észrevétel e tanulmányból: „Bela Duranci nagyszerű előadó volt, határtalan memóriával… Hitelesen tudta az anyagi értelemben megfoghatatlan múltat és más mélyebb, tágabb dimenziókat, illetve autentikus módon kapcsolta össze ezeket a jelen pillanattal. Szövegeire sajátos nyelvhasználat volt jellemző” – vallja a szerző, egyetértve Duranci legjobb ismerőjével, Sava Stepanov művészettörténésszel.
Ezek után sorakoznak fejezetekre tagozódva a szerző eredeti munkái, interjúi és nyilatkozatai, a róla szóló méltatások. Méghozzá kellő szakmaisággal földolgozva, figyelembe véve a mai nemzetközi bibliográfiai leírások – jegyezzük meg, nem is egyszerű – szabályait. Ami külön értéke és jelentősége a bibliográfiának, hogy Papdi Izabella és Ivona Vojnić Hajduk azon cikkeknél, amelyeknek immár elektronikus változatuk is van (s ez nem kevés), megadták a linkek helyét is. A bibliográfia használatát a mutatók könnyítik meg: a névmutató, a feloldott iniciálék és álnevek jegyzéke, a tárgymutató és az időszaki kiadványok mutatója. Mint már jeleztük, a könyv szerb és magyar nyelvű.
E sorok írójának alkalma volt megtekinteni a Szabadkai Városi Múzeumban az év augusztus–szeptemberében megrendezett emlékkiállítást, amely Bela Durancinak a szabadkai intézményeknek – könyvtárnak, galériának, múzeumnak – ajándékozott könyveit, folyóiratait, kéziratait, díjait, elismeréseit és nem utolsósorban a birtokában levő képzőművészeti alkotásait mutatták be, köztük azokat a saját festményeit, rajzait és szobrait, amelyek fiatal korában vagy éppen akadémiai stúdiumai alatt keletkeztek. Ennek a tárlatnak is tartalmas katalógus állít emléket, magát a kiállítást ugyancsak az itt már többször említett Ninkov K. Olga és kolléganője, Ljubica Vuković Dulić állította össze.
Végezetül szögezzük le: ma már aligha jelenhet meg olyan szakmunka vidékünkről, amely ne hagyatkozna Duranci kutatómunkájának eredményeire, legyen szó építészetről, festészetről vagy szellemtörténeti munkákról. A bibliográfia viszont a lehető legjobb útmutató a majdani művészettörténeti munkák számára is.