Azok a hatvanas, hetvenes évek. Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival; Kossuth Kiadó Zrt., 2019
Manapság, a digitális fotózás korában csodálkozunk azon, hogyan is tudtunk régen a nyaralásokon 24 képkockával gazdálkodni, hogyan sűríthettünk bele minden élményt a múló időből – ráadásul fekete-fehérben – ennyi fotóba. Kunt Ernő fotóantropológiai munkásságát leszámítva kevés tudományos munka született a fényképezési szokásokról, pedig izgalmas terület. Gondoljunk csak arra, mit tartottak fényképezhetőnek, mely ünnepi alkalmakat, és mi az, ami kimaradt a családi albumokból. A nők tömeges munkába állásával új típusú fotók is születtek: a dolgozó nő identitását bemutató munkahelyi képek.
Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics-díjas fotós kötete két okból különösen figyelemreméltó: egyrészt, mert Parti Nagy Lajos szövegeit olvashatjuk a fényképek mellett, másrészt a fotográfus világlátása egyfajta madeleine sütemény. László Ágnes szerkesztette a kötetet, 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás a rendezőelv. Látunk munkásokat, munkásnőket, strandot vagy akár a „kommunizmus puszta semmibe tartó vonatát”, az „örökhétfőket” (Petri György), az árvizet. Felsejlenek mára már elfeledett összefogások, mint az özvegyasszony házát építő szocialista brigád. Ilyenkor érdemes szétválasztani a propagandát a megélt történetektől. Mert akik segítettek, talán tényleg jólesett segíteniük. Emblematikus kép a Rusznyák családé, a lottónyerteseké. Az örkényi illetőségű férfi a Csatornaépítő Vállalatnál dolgozott, brigádtársaival együtt lottóztak, akkor épp három hete, amikor a nyeremény a markukat ütötte. A Rusznyák család – arcok, amelyeket ma már nem láthatunk, amelyek gyermekkoromban ott voltak még: munkaruhás, büszke apa, fejkendős anya, hamiskás tekintetű fiú, a háttérben tükörrel. Nyitva marad a kérdés, mi lett velük, mi lett a 450 ezer forintos nyeremény sorsa. Aztán ott van a „Barbon-arcú szögvastekintetű férfiak” gyülekezete, amely szintén beindítja az emlékezést. Barbon borotvahab, amely ma már nincs. Gyermekkorom alapélménye, hogy nézem apámat a fürdőszobaajtóból, ahogy borotválkozik, természetesen borotvahabbal. Ez maga a nyugalom és biztonság, a Barbon levendulaillatát most is érzem, visszarepít a 70-es évek végére. Talán nemzedéki ez az apaélmény, a mi apáink még ilyenek voltak, ahogyan Turczi István is ábrázol egy hasonló apát novellájában: „Szerette apja apaszagát, ami valamilyen meghitt, összetéveszthetetlen keveréke volt a fatüzelésű kályhából kicsapódó füstnek, az autószerelő műhelyek nehéz olajának, a frissen vasalt ingekből áradó friss mosóporillatnak, a cigaretta után maradó kesernyés utóíznek és a Pitralon nevű arcszesz lassan illanó fanyarságának.” (Turczi István: Marokkóban a beteg párnája alá mindig tesznek tőrt. Alföld, 2013/1. 17. o.)
Láthatunk orsós magnót is, amely akkor csodának számított, bár rövid időre, jöttek az MK magnók, amelyeknek itt még se híre, se hamva, majd a kétkazettások, dübörgött a technológiai fejlődés, beköszöntött a bontott, mélyhűtött csirkék kora.
A Balaton-parton ülő, fejkendős asszonyok, akik söröznek… zseniális kép. Ekkor még a téeszkirándulások is felhőtlenebbül teltek, mint a 80-as években, ekkor még nem hajtották magukat végkimerülésig az asszonyok a téesz-melléküzemágban. Még nincs válság, olajárrobbanás, áremelkedés. És a feledhetetlen frizurák, a faluból városba áramló, hajukat levágató, majd bedaueroltató lányok, asszonyok, akik aztán vevők lesznek majd a Charlie angyalai frizurára is a 80-as években. Megjelenik a kötetben a táncház is, a Sebő-együttes a hőskorban, az Ifjúsági Park, a Metro és az Omega.
Ajánlom ezt a könyvet azoknak is, akiknél nem indítja be az emlékezést, mint nálam, mert később születtek. Néha meghökkentő ennek a világnak a nyugodtsága, szürkesége, ingerszegénysége a mából, mégis, valahogyan nagyon emberi.