Nagy Gerzson: Délután apámmal. Kalligram, Budapest, 2020.
Úgy tűnik, ideje van az aparegényeknek. A mostani középnemzedék, akiket divatos fogalommal X generációnak is szoktak nevezni, mondhatjuk, kollektív tapasztalata az apa korai elvesztése. Az apák életének virágkorát a szocialista időszak diktatúrája nyomorította meg, a perspektívátlanság, amelynek aztán az is következménye lehetett, mint e regény főhősénél, hogy az édesapa korán meghalt. Több tényező is közrejátszhatott ebben, a diktatúra alatt viselt terhek és a rendszerváltás utáni újrakezdés nehézsége is, ami nem sikerült. E nemzedék tagjai erős apákat láttak összeomlani és meghalni fiatalon. Az apák, akik beletörődtek a létező szocializmus kis valóságaiba, és felemésztették őket a megkötött kompromisszumok.
A regény kamasz elbeszélő énje minden szeretne lenni, csak az nem, ami az apja. Az apa, akinek nem sikerül ügyeskedni, aki az anya szerint hülye, mert becsületes.
A kamasz lázadása nem a „becsületes hülyeség” ellen van. Az apa által delegált életpályát – hogy közgazdász legyen – elvetné, lesz tanár, vagy bármi, mondja neki, mire az apa annyit mond: leveszem a kezem rólad. Az apánál erős identitásképző tényező a szexualitás, a macsóság sztorijai, és ezt várná el a fiútól is. A regény igen jól megírt, plasztikus része régi fényképek elemzése, az egyiken az apa egy idegen nővel csókolózik. Láthatóan ittas, az ő félrecsúszott nyakkendőjében nem a szerelem van, hanem az egyetlen olyan terület, amely a diktatúrában is szabad, bár nem támogatott: a szerelmi kaland megélése.
A fiú kollégiumba kerül, az indoklás szerint azért, mert későn született, túlféltett gyermek volt, és nehogy ne váljon belőle férfi.
A zárt közösségi világ ábrázolása kedvelt irodalmi közeg, gondoljunk Ottlik Géza Iskola a határon című művére, és szintén kollégiumi megélés- és beavatástörténet Tamás Dénes Az élő ház című kötete is. Ami jelen regényben hangsúlyos, a kamaszszexualitás és -macsóság megéléstörténetein túl a nevelőtanár, Colombo alakja. Aki besúgóhálózatot épít ki maga körül, és ennek hiteles ábrázolása az, ami a regényt általános érvényességűvé és elolvasásra érdemessé teszi. Bár a nevelőtanárt kirúgják, még utána is hatással van a fiúkra. Ez a kollégiumi világ már nem annyira rideg, mint a 70-es, 80-as éveké, itt már nem a testi fenyítés a fegyelmezőeszköz. Ami a 70-es, 80-as évek gyermekeinek az iskolában benne volt a pakliban, nemcsak egy-egy pofon csattant el, koki, tockos és sorolhatnánk a testi fenyítés módozatait. Erre mondta nekem egy angol antropológus jóval később: hogyan tűrhettétek mindezt? Nem volt hova segítségért fordulni a bántalmazások elől? Nem, sajnos nem, eszünkbe sem jutott. A regény nevelőtanára ennél sokkal rafináltabb, egy kis cigi, egy kis konyak, egy kis kedvezmény, és a besúgóktól kiválasztottakról mindent megtud. A kedvenc besúgónak pedig nagy jutalom jár, de ez csak a regény végén derül ki, mi. És kérdés, jutalom-e ez ténylegesen. Colombo ráadásul nem csak gonosz, nem egysíkú, összetett figura. Az ő alakja megtestesíti a diktatúrát, ahol egy kis besúgás, egy kis kedvezmény volt az elv. Colombót nem érzem apát helyettesítő figurának, bár sokkal macsóbb, mint az igazi apa, aki a kollégiumi búcsúzásnál is csak áll egyik lábáról a másikra.
A kollégiumi nőalakok, a diáklányok ábrázolását kicsit egysíkúnak éreztem, nagyon dominálnak a külső adottságaik, a lányokat mint személyiségeket kevésbé ismerjük meg. Bár tudjuk, a szerelem kémia és irracionális tényezők összetevője, de nem derül ki, miért az a lány a reménytelen szerelem, aki, és miért az lesz a befutó, aki.
A retró érzésre is építő regényeknél gyakori a korszaknak megfelelő zenék, tárgyak felidézése. Itt egy-két emblematikus tárgyat (például az apa Doxa órája), helyet (KGST-piac, ahol az apa idegesítően alkudozik), ételt (töltött csirke), zenét ismerünk meg, és ez itt nemcsak kellék, hanem a történet részévé válik. A főhős Republic-koncerten van, és Depeche Mode-ot hallgat. Ez utóbbinál – magam Depeche Mode-rajongóként – egy picit elbizonytalanodtam, ugyanis Dark Room című számuk nem volt az 1990-es évek elején, ehhez a regényhez inkább éreztem volna stílusban megfelelőbbnek a Violator albumot, azon belül is a World in my Eyest.
A regény vonalvezetése lineáris, stílusa szikár, néhol naturalista – a főhős barátnőjének szája büdös. A végén az az érzésem, olvasnám szívesen tovább, és ami itt nem volt annyira kibontva, az anya alakja, igen, szeretnék arról egy külön folytatást, ha lehet. Vajon miért olyan az anya, hogy elhallgat? Miért egyedül akkor voltak boldogok, amikor már biztos volt az apa haldoklása? És miért költözik el az anya a házból, úgy, hogy a garázst nem üríti ki? Kíváncsian várom a folytatást.