Bartusz-Dobosi László: Csengey Dénes. MMA Kiadó Nonprofit Kft., Budapest, 2020
A hiány – ez az első szó, amely eszembe jutott Bartusz-Dobosi László Csengey Dénes-monográfiáját olvasva. Mennyire hiányzik nekünk Csengey Dénes, 1989 Petőfije. Aki lánglelkű politikus és irodalmár volt, fehér ingében, farmerzakója a vállára vetve, egymás után szívott cigarettáival, a szemében égő tűzzel (76. o.). Aki ott volt 1989. március 15-én a Magyar Televízió előtt, sosem feledi szavait, hogy a nemzet mindannyiunké. És azt sem, ahogy utána skandálta a tömeg, hogy szabad március 15-öt, 16-ot, 17-et és így tovább. Vagyis szabadságot, minden téren.
Hiánypótló kötetet tart a kezében az olvasó, több szempontból is. A szépen felépített, megszerkesztett, nyelvileg gördülékeny stílusban megírt munka pozicionálja Csengey munkásságát, majd megeleveníti lapjain a Kádár-korszak kultúrpolitikáját, a nemzedéki kérdést és a kanonizációs problémákat is. Továbbgondolásra és párbeszédre készteti az olvasót.
Csengey Dénes jelszava, az „Európába, de mindahányan!” (181. o.) már felsejlik e mű elején, amikor arról olvashatunk, hogy példaképének Németh Lászlót és báró Eötvös Józsefet tartotta (28–29. o.). Csengey Dénes egységesíteni akarta a magyar nemzetet, mind az irodalomban, mind a politikában, sajnos nem sikerült neki.
A szerző kiemeli Csengey asszociatív képalkotását (37. o.), metaforaalkotásait, szimbolikáját, mely az 1980-as évek irodalmi életében még elengedhetetlen eszköze volt az önkifejezésnek (37. o.). A kötetnek fontos része annak bemutatása, hogy a kádári kultúrpolitikában egyáltalán milyen mozgástere lehetett egy szerzőnek. Csengey Dénes 1953-ban született, ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely az 1980-as évek elejének ólomidejét, művészeti kilátástalanságát, nemzedéki tehetetlenségét (74. o.) saját bőrén tapasztalta meg. „Legjobb tíz évemben csak hadakoztam, dolgozni alig dolgoztam” (59. o.) – mondta ki Csengey Dénes azt, hogy az alkotásnak is megvan a maga ideje, és a cenzúrától és öncenzúrától terhelt aczéli világban milyen nehezített körülmények között alkottak a művészek, ha egyáltalán képesek voltak rá az átpolitizált létben.
Talán ezért is fordult ő is a szociográfia mint műfaj felé, ahogy Csalog Zsolt is – szerencsés párhuzamba állította e kötet kettejük munkásságát (86. o.), mivel e kapcsán olyan izgalmas kérdésekről is szó eshet, hogy hol vannak a műfajok határai.
Felsejlik a Kádár-korszak sötét arca, a költőtárs, aki ügynök lett, és jelentett Csengeyről. Olyan közegben vált irodalmárrá és politikussá, melyben besúgók kísérték lépteit, szárnypróbálgatásait. Hátborzongató. Művésszé válásában mindig segítették őt a baráti körök, a közösségek, melyeket ő maga is tevékenyen létrehozott, és részt vett bennük. Indulásánál kulcsszerepet játszott Szekszárdon a Babits presszó baráti közössége (101. o.). Ez alapján érthetjük meg, hogyan épült fel életműve egy olyan korban, amikor az underground lét volt kényszerű terepe a szabad szellemeknek (98. o.). Izgalmas kérdés, hogy mennyire üresedett ki ekkorra a 68-as nemzedék. Csengey szerint a lázadás egy idő után csak a külsőségekre, a hosszú hajviseletre korlátozódott (108. o.). A kötetből érdekes, eddig ismeretlen részleteket is megtudhatunk Cseh Tamással közös alkotómunkájáról is, a Mélyrepülés albumról.
Csengey ott volt a politika sűrűjében, országgyűlési képviselő is lett. Lobogásával, lánglelkével az igazságot képviselte kérlelhetetlenül és mindig. A négyigenes népszavazás kapcsán azt jobban hangsúlyoztam volna, hogy bár nyíltan vállalta és képviselte az MDF álláspontját, de ezt hűségből tette, és nem azért, mert egyetértett pártjának álláspontjával. A diktatúra ideológiailag terhelt narratívája helyett egységes közbeszédet szeretett volna, ennek megalkotásán dolgozott haláláig (91. o.).
Eljött az idő a Csengey-életmű újraolvasására (68. o.) – hangsúlyozza jogosan a szerző. Bizony így van ez, több okból is. Hiszen Csengey kortárs világa lassan történelmi távlatba kerül. Ami életművét illeti, tragikusan korai halála nem tette lehetővé számára, hogy megkomponálja befejezését. Közel laktam a házhoz, amely utolsó lakhelye volt, és kamaszként gyakran elsétáltam arra, később az emléktáblát is megnézni. Egyfajta önkínzás volt ez, mert felfoghatatlan, hogy a rendszerváltás szabadságharcosának (86. o.) hogyan juthatott ennyire rövid életút. E kötet ebben is segít nekünk, hogy emlékét méltón megőrizzük, életművét új kérdések segítségével új megvilágításba helyezzük.